A KAKTUSZ

    Az 1900-as évek elején történt az alábbi eset a Csekonitz-birtokon, és azt János, a parádés kocsis imigyen mesélte el nekem.
    Pénteken, naplemente előtt a lószerszámokat kenegettük az istálló előtt, mert ezt is el kellett végezni minden héten. Először a parádés bőrszerszámot kentük be világosabb színű kenőccsel. Miután ezt beitta a bőr, subickolni kellett, hogy fényes legyen és ragyogjon. Míg arra várakoztunk, hogy a parádés szerszám beigya a kenőcsöt, addig a szekeres szerszámokat kentük be a sötétebb kenőccsel. A kenőccsel való kezelés puhán tartotta a bőrből készült szerszámot, tovább is tartott és nem törte fel a lovak szügyét.
    Ahogy ezt a munkát végeztük, hirtelen ott termett Csekoniczné őnagysága. Illedelmesen köszönt és felém fordult, mert csak engem ismert a kocsisok közül. „János, holnap befog és átmegy a 2-es számú majorba. Ott illedelmesen köszön és megmondja a nagyságos asszonynak, hogy jött a kaktuszért. Kap majd segítséget is, hogy feltegyék a kocsira. Visszafelé csak lépésben hajtson, nehogy baja essék a kaktusznak.” Ezzel sarkonfordult és már el is tűnt. Úgy otthagyott bennünket, mint Szent Pál az oláhokat! Arra sem volt időm, hogy megkérdezzem, mi is az a kaktusz? Személy-e vagy tárgy?
    Megkérdeztem hát a cimboráktól, tudják-e, mi a kaktusz? Csak a fejüket rázták, bizonyságáául annak, hogy ők se ismerik a kaktuszt. Misi, a legfiatalabb kocsis meg is jegyezte, hogy ő ilyen nevet még nem is hallott. Fel is lett adva nekem ezzel a lecke. Csak hallgattunk. Végül én törtem meg a csendet: ha a kaktusz személy, akkor a parádés kocsiba, ha meg nem személy, akkor a szekérbe kell befognom. Egyikük azt mondta, szerinte nem személy lesz a'.
     „Miből gondolod?” – kérdeztem erre én.
    „Ha személy volna, őnagysága nem mondta volna, hogy kapsz segítséget. Személlyel te is elbírnál, hogy felsegítsd a kocsira, mégha öreg is.” Igaza lehet, mert őnagysága valóban azt mondta, hogy kaktusz, nem pedig kaktuszok.
    Az viszont még mindig nem volt eldöntve, hogy parádés kocsi legyen-e vagy szekér? Mi lesz, ha mégis személy lenne?
    Ekkor megszólalt Menyhért, aki különben keveset beszélt. „Pedig nekünk kell eldöntenünk, hogy parádés kocsi kell-e vagy szekér. Én azt javasolnám, hogy maradj a szekérnél. Biztonság kedvéért felteszed a bőrülést, mert ha mégis személy volna, ne a kapcsos ülésen üljön.”
    De jött a következő kérdés. Ha már nem személy, hogyan készítsük el a szekeret? Mert lehet alsó teher, de lehet felső teher is. Ha felső teher, fel kell rakni a keresztfákat, meg a vendégoldalakat, sőt a kocsiköteleket is. Akkor még szükség lehet villára is. De melyikre? A négyágú, vagy a kétágú, netán a répahányó villára? Lapátra talán nem lesz szükség, mert őnagysága úgy mondta, hogy egy kaktusz, nem pedig kaktuszok.
    Szerintem nem felső teher lesz, mert akkor nem őnagysága utasított volna, hanem az a számadó dolga. A keresztfák és a vendégoldalak így itthon maradnak, de biztonság okáért a köteleket a bőrülés mögé, a négyágú villát pedig a saroglyába teszem.
    Ezzel a dolgot véglegesítettük. A lovakra a parádés szerszámot adom, én meg szintén a parádés öltönyömet veszem fel. Mert, ki tudja, hátha mégis személy lesz? A bőrülésbe meg beteszem a kötényemet is, amit a lószerszám pucolásakor használok. Ezen kívül teszek még a szekérre 4 borjúkötelet is.
    Így is történt. A szekeret még este előkészítettük, reggel meg idejében elindultam a 2-es számú majorba. A verandára könyökölve ott már várt az ottani asszonyság. Köszöntem is illedelmesen és mondtam, hogy őnagysága küldött a kaktuszért. Az asszonyság erre csak annyit mondott „Tudok róla. Maga János ne csináljon semmit, csak vegye le a nagysaroglyát, a villát meg tegye az ülés mellé.”
    Magamban azt gondoltam, ez már a nevemet is tudja? Erre megnyugodtam, hogy se nem személy, se nem felső teher lesz. De alighanem szükség lesz majd a 4 borjúkötélre.
    Az asszonyság kerített 4 embert, akik követték őt a beüvegezett folyosóra. Három közülük jól megtelt, testes, de a negyedik igencsak nyápic ember volt.
    Egyszer csak látom a három fejet, a nyápicnak meg a feje búbját, meg egy valamit, amit cipelnek. Mindjárt gondoltam, alighanem ez lesz a kaktusz. Volt egy szögletes láda – nem is kicsi – tele földdel, benne meg az a kaktusz. Annak akkora tüskéi voltak, mint a koronatüsök-fának. De csak a tüskéi hasonlítottak a koronatüsökre, amúgy meg olyan volt, mint egy kaktusz szokott lenni: ide-oda ágadztott.
    Odaértek vele a szekér farához és hangosan számolni kezdtek: egy-kettő-három, mire emelni kellett volna, de a nyápic kicsusszantotta a kezéből. Erre odaugrottam én, elkapni a láda sarkát, csak egy kissé megkésve érkeztem, mert a nyápic ember is útban volt, a kaktusz meg már akkorra az arcomba csúszott. Valahogy mégis feltettük a szekérre, de éreztem, hogy vérződni kezdek. Odasiettem a bőrüléshez, felnyitottam, beledobtam a parádéskabátomat, a kötényt meg a borjúköteleket kivettem belőle. A kötényt magamra kaptam, hogy a vércseppektől kíméljem a parádés nadrágomat, az embereknek meg mondtam, hogy kössék ki a kaktuszt a szekér oldalához. Közben én meg a nyápic ember szedegettük a tüskéket az arcomból, de a többségük még a dűléskor beletört. Mire a naggyát sikerült kiszednünk, odaért az asszonyság is egy pálinkásüveggel, és egy vászonkendővel. Öntött egy pohár pálinkát és mondta, igyam meg. Bepálinkázta a tenyerét is, és bekente vele az arcomat. Nem is tudom, melyik fájt jobban, amikor beledőlt a kaktusz az arcomba, vagy amikor pálinkázták?
    Csakhamar elköszöntem és elindultam hazafelé. Mikor gondoltam, hogy már nem látnak (kaktusz ide, kaktusz oda) csak a lovak közé csaptam, hogy minél előbb hazaérjek, mert kegyetlenül égett az arcom.
    Otthon, amikor a nagyságos asszony meglátott, hogy vérzek, és hogy nézek ki, elszörnyülködött, de ő is pálinkát hozott és hívta az embereket, hogy segítsenek kiszedni a tüskéket. Ahogy jöttek kifelé a tüskék, úgy fogyott a pálinka is.
    Misi bambán megkérdezte, milyen érzés volt, amikor rámdőlt a kaktusz. „Nem jó! – mondtam én. – Érzésben nagyon hasonlított ahhoz, amikor a Csapóék hurcolkodtak, és velem fogatták meg a macskát. Az is összekarmizsálta az arcomat, de az bár a körmeit nem hagyta bennem!”