Király János: Régi mesterségek
„Mit sütsz, kis szűcs?…”

    Beszélgetésünk elején anekdotával vezeti be a történetet, hogy miért is lett annakidején szűcsinas. „Az egyszeri sinternek sok fia volt, rosszak is voltak. Az apjuk azzal fenyegette őket, hogy 'vigyázzatok, mert szűcsnek adlak benneteket!' – ami annyit tesz, hogy a szűcsmesterség még a gyepmesterségnél is rosszabb, büdösebb szakma, mert amit a sinter eltemet, a szűcsmesternek azt (a lenyúzott bőrt) kell kézbevenni, és megmunkálni!”
    – Nos, mi is sokan voltunk testvérek és én bizony szűcsnek tanultam ki. Igaz, előbb kereskedőnek, hentesnek, sőt borbénak indultam, mert akkortájt – 1947-ben – folyt az államosítás, megszűntek a privát cégek, műhelyek, szinte nem is volt szabad a privát szektorban dolgozni. Nyiratkozni, borotválkozni azonban akkor is kellett, a bátyám meg borbé volt, így hát beálltam hozzá pamacsolónak. Én pamacsoltam az ábrázatokat, ő meg lehúzta a szakállat. Szombatonként bizony 150-160 embert is bepamacsoltam.

Vastag (Raffai) Julianna és Vastag János a műhelyben, a bőrök, prémek között. Elől az asztragán prémek, jobboldalt a báránybőr sipkák kaptafái

    Munka közben nagyon odafigyeltem az egyszerű emberek szavára – akiket mások buta parasztoknak tartottak –, akiknek nagy élettapasztalatuk volt, és tudták, mit kell, vagy mit nem kell csinálni, hogy az ember haladhasson. Ennek hatására úgy döntöttünk, szűcs leszek! Nem volt nehéz a kezdet, mert a másik bátyám meg szűcs volt, így hozzá szegődtem.
    1949-ben segédként felszabadultam, és ismét az iparosság üldözésének a réme kísértett, mert még mindig nem volt szabad dolgozni. Szerencsémre akkor alakult meg Moholon a Petőfi Szűcs Szövetkezet és én 1950. január elsejével itt munkába is álltam. A szövetkezet tagjai a következők voltak: Erdélyi Péter, Vikor Fábián, Erdélyi Béla, Vastag Ferenc, Nagy József, Solymosi Nándor, Ander Imre. S., Szendrey Lajos, Mikustyák András, Grádl János, Vastag János, Rigó István, Agócs Károly, Vikor József, Erdélyi Dénes, Erdélyi Sándor, Gömöri Mihály, Deli Kálmán, Vastag Imre.

    Mikor ez a szövetkezet tönkrement és megszűnt, saját lábamra álltam, magam kezdtem saját magamnak és a családnak dolgozni, ügyeskedni. Így maradt ez a mai napig is, csakhogy közben elszállt az idő és megöregedtünk. A szűcsmester társaim lassan-lassan kidőltek mellőlem, ma alig vagyunk néhányan, azok közül is már csak én foglalkozom a szakmával.
    Manapság sokan alig tudják, mi az hogy szűcs, vagy tímár. Mondja el róluk, amit kell.
    – A szűcs a nyers (vagy a megszárított) állatbőröket készíti ki, szabja ki ennek, vagy annak, varrja meg és adja el. A tímár ugyanezt csinálja, csak ő szőrtelenül dolgozik a bőrökkel. Tehát sima bőröket készít, miután a szőrt a kikészítés során különleges nátriumos oldattal eltávolítja róluk.

    Miután a borjút, a birkát, a szamarat, a kecskét, a nyulat, a rókát stb. megnyúzzák, a bőr hozzám kerül kikészítésre. Meg kell mondanom, hogy legjobban magam szeretem a nyúzást is végezni, mert akkor biztos vagyok benne, hogy szabályos a nyúzás, és hogy jó minőségű bőr lesz belőle!
    A kikészítés, a mosás után, 5-6%-os sóoldatban, korpa és árpaliszt hozzáadásával, hordókban történt. Itt 8-14 napig kifliszerűen összecsavargatva forgattuk, csáváztuk, majd (füvön, szabad levegőn) szárítottuk. Az áztatás, a csávázás nagyon csúnya munka volt, mert a bőr ilyenkor rettentően büdös. Sokukat – ha nem vigyáztak, márpedig a gazdák ritkán vigyáztak, csak eldobták a bőrt – beköpték a legyek és megkukacosodtak. Aztán jutott csak eszükbe, hogy azt még ki is kellene készíttetni! Tessék aztán ezekkel dolgozni!
    Milyen szerszámaik voltak?
    – A nyers, vagy a száraz bőröket ásott kutak vizében mostuk több léből, utána az áztatás fahordókban történt. Itt azonban nagyon kellett figyelni, mert ha a bőr sokáig mozgatás nélkül maradt, romlani kezdett, amit úgy mondtunk, hogy megpimpósodott!

    Az első mosás, csávázás utáni szárítás elmúltával két napig tartó kelesztés következett, majd egy igazi, kenyérgőzön való „kötéltáncra” került a sor! Más szóval ez volt a gamózás, amit úgy kell elképzelni, hogy magas gerendára egy erős kötél van kötve, azon van egy görbe, sarlószerű, tompa gamó, vagy acélkés, annak aljában a kötélre egy kengyel van erősítve, amit lábbal kell lefelé húzogatni a gamóval, a késsel együtt, a rajta átvetett bőrt nyújtandó, puhítandó…
    Utána szkáfa késsel vakargatni, nyesegetni kellett a bőr felületéről az oda nem való hús- és zsírmaradványokat, mindaddig, amíg a bőr felülete olyan nem lett, mint a velúr.

    Ilyenkor az még féligkész bőr volt…
    – Pontosan. Ekkor jött a festés. Mondjuk a birkabőré, amiből utána mellény, azaz mejjedző, bőrnadrág, vagy suba készült. Az eperfákról taplógombát szedtünk, kifőztük és ezzel festettük gyönyörű aranyos barnára a bőrt. Utána újból a gamózás, a kihúzás, a nyújtás következett majd hozzáfoghattunk a szabáshoz, varráshoz. A varrásnál, a hímezésnél sokat segített a feleségem, Vastag, született Raffai Julianna is. Csak az ég tudná megmondani, mennyi mellényt, nadrágot, ködmönt vagy subát varrtunk meg! Az utolsó szűrt néhány évvel ezelőtt varrtuk. Ausztráliába vitték, egy magyar hagyományápoló klubba. Ott állították ki dísznek, emléknek…
    Soroljuk fel a szűcsök, azaz a maguk termékeit!
    – Mellények, mejjedzők, bundák, juhászszűrök, subák, ködmönök, kesztyűk, báránybőr sipkák, gallérok, bélések. Végeztünk divatszűcsös munkákat is, mint az asztragán gallérok, asztragán bundák. Az asztragán a legfinomabb, legszebbnek tartott báránybőr. Az ilyen bárányt még az anyjából veszik ki, vagy közvetlenül az ellés után nyúzzák meg. Ebből a bőrből készült gallér, sipka, bunda a legdrágább szűcstermékek közé tartozik. Az ilyen bőrök leginkább keletről származnak (Törökország, Afganisztán), mi Bécsből szereztük be őket.

    Hány birkabőr kell egy szűrnek?
    – A szűrök készítése külön tudomány. Ezek nem egyformák, úgy kell megtervezni őket, hogy mire akarják használni. Juhászoknak viselésre, vagy a szárnyékba, kocsisoknak a kocsin ülve vagy a kocsiderékba? vagy a szánkókba? Van köztük 10, 12 szeles. Általában 7-10 birkabőr, vagy 14 báránybőr kell hozzá. A szűrhöz való bőröket azonban nem volt könnyű beszerezni. Erre a célra legjobbak a szerbiai, vagy a boszniai hegyi birkák bundái. Mi is innen szereztük be, és mindig elsőrendű bundákat, szűröket készítettünk belőlük.
A szűrt lehet színéről, vagy kifordítva is használni. Ha esett az eső, a szőrével kifelé fordították, ha hideg volt, szőrével befelé.
    A szűrt melegben, vagy hidegben le lehetett teríteni a földre, akár a hóra is, rá lehetett heveredni. Mindent lehetett rajta csinálni, – még aludni is. De még milyeneket!

    A suba, azaz a természetes birkabőr a legegészségesebb derékalj. Szokták is mondani, hogy fájós derekú juhászt aligha lehet találni. Miért? Mert mindig subán alszik, vele is takaródzik…
    Az évek során mi minden állat bőrét készítette ki?
    – Mindenféle állatét! Csináltam medvebőrt, vaddisznóbőrt, őzbőrt, szarvasbőrt, róka- és görénybőrt, a birkákról, a kecskékről, a nyulakról nem is beszélve! Nagyon szeretem a mesterségem! Még ma is minden nap ezzel foglalkozom, tele vagyok bőrökkel, mellényeket, sipkákat, nadrágokat varrunk, vásárokra járunk. Hozott bőröket is vállalok kikészítésre. A szakma szeretete életem végéig elkísér, és tisztelettel emlékezem nagyszerű munkatársaimra, a kiváló szűcsökre, mint a knezseváci-törökkanizsai Branko Knežević, az adai Hagymás László, a Valivora és a Vince Sanyi bácsi. Mind-mind nagyszerű emberek, a szakma igazi mesterei voltak, – az elején felsorolt moholi szűcsszövetkezeti tagokkal együtt.