Király János: Beszélgetés dr. Hódi Sándorral az iskolai agresszióról
Az iskolai agresszió
Az elmélet aranyalmafája
– A rendelkezésére álló fegyelmezési eszközök száma igen korlátozott, ráadásul nem eléggé hatékonyak, és néha kifejezetten ellentétes hatással járnak, mint amit tőlük várnánk. Pszichológiai szempontból az agresszió a frusztrációra adott destruktív válasz, ami erőszakos viselkedés formájában jelenik meg. A frusztráció forrása pedig az a szituáció, amelyben a gyerekek vannak. Az agresszió az iskola szempontjából nem elfogadható, de nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ez a személyiség számára valamilyen kihívást jelentő problémára adott válasz.
Dr. Hódi Sándor: Adni kell a szavára
Mások megtámadása mindig félresiklott reakció, elfecsérelt energia, amellyel a frusztráció forrását nem lehet megoldani. Ennek néha tudatában is vagyunk, de a levezetetlen, felgyülemlő agresszió nem nagyon kedvez a hűvös mérlegelésnek, hanem kirobban.
● Csak a gyerekek frusztráltak vagy tanáraik is?
– A tanárok is feszültek, frusztráltak, ők azonban esetenként megtalálják a módját a frusztráció levezetésének. Ilyen pl. a gyerekek társaik előtti megszégyenítése, vagy akár az osztályzás is ezt a célt szolgálhatja. Miközben a tanár azt hiszi, hogy a gyerekek az osztályzatban nem ismerik fel az agresszív szándékot, azok mindig felismerik azt.
● Mit tudna mondani az iskolán kívüli agresszióról?
– Bár erről nem szoktunk beszélni, de tisztában kell lennünk vele, hogy az állam, és annak minden intézménye, leplezett formában, de minden ízében-eresztékében telítve van agresszióval. A hatalom törvényeket hoz, korlátokat szab, szabályokat ír elő, büntet és jutalmaz, osztályoz, szelektál, és mindebben az agresszív viselkedés igazolásáról van szó olyan címkék alatt, mint rend, fegyelem, igazság stb. A gyerekeknek – a játékon és sporton kívül – szinte semmilyen lehetőségük sincs agressziójuk levezetésére.
● Hogyan reagáljunk az agresszióra?
– Elvileg lehetőség van arra, hogy frusztrációs helyzetben konstruktívan reagáljunk, amelyek megoldására azonban nincsenek kész sémák, előre gyártott válaszok. Némi találékonysággal azonban a legtöbb helyzet megoldható. A gyerekek tanulmányi előmenetele kapcsán jelentkező kudarcot például nem szükséges halálosan komolyan venni, hanem az valamilyen kreatív tevékenység kiindulópontja is lehet. Tudom – magamon is tapasztaltam néha –, hogy milyen nehéz az agresszív viselkedés kreatív kezelése. Mégis célszerű fontolóra vennünk, hogy az agresszió célja nem az agresszív viselkedés maga, hanem a felmerült akadályok, a frusztráció leküzdése. Az agresszió legtöbbször a gyerekekben jelentkező erős belső késztetés, amellyel megpróbálnak tiltakozni valamilyen helyzet ellen.
● Miben látja a megoldást a pszichológus?
– Mindannyian jónak, erősnek, okosnak akarunk látszani mások és önmagunk szemében. Ahhoz, hogy jónak tartsanak, elfogadjanak, szeressenek bennünket, mások kedvében kell járnunk. Olykor a teljes önfeladásig, akkor is hiábavalóan. Ezért rosszak leszünk, hogy észrevegyenek bennünket. A rossz gyerek másokat vádol agresszív viselkedésével, így próbálja felhívni magára a figyelmet, és egyben leplezni azt, hogy tehetetlennek, gyengének érzi magát, szeretetre szomjazik.
Ahhoz, hogy egy gyerek a szülei és tanárai megbecsülését, szeretetét megtartsa, mindenekelőtt arra van szüksége, hogy szeresse önmagát. De segíti, támogatja-e ebben valaki? Hogyan őrizze meg a gyerek szülei szeretetét, ha azok esetleg egymást sem szeretik, és/vagy szeretetmegvonással büntetik őt, ha a saját fejével kíván gondolkodni? Hogyan szerezze és őrizze meg egy diák tanárai megbecsülését egy olyan versenyhelyzetben, amelyben nem azt értékelik, amihez ő ért, ami őt érdekli, amiben örömét leli, hanem olyasmit kérnek tőle számon, amit talán nem is ért, de főként nem látja annak értelmét?
A személyiség felnőtté válása azt jelenti, hogy elfogadjuk szüleinket olyannak, amilyenek. Ők is bennünket, szeretetre méltó és kifogásolható tulajdonságainkkal, a jóval és rosszal együtt. Vonatkozik ez tanárainkra, majd később házastársunkra, munkatársainkra is.
● Visszatérve az iskolai agresszióhoz, milyen faladat várna a tanárokra?
– A tanárokra az a nehéz feladat várna, hogy – a fentiek szellemében – segítsenek a gyerekeknek abban, hogy megértsék agressziójuk forrását, hogy azt együtt, közösen ösztönző energiaforrásként fogják fel, és valamilyen hasznos tevékenység szolgálatába állítsák.
Még az is lehetséges, hogy ezzel a hozzáállással olyan tehetséges gyerekeknek egyengetjük az útját, akik valahol elakadtak a személyiségfejlődés folyamatában. Akik a tőlük elvárt követelményeknek talán nem tudnak maradéktalanul eleget tenni, más téren azonban tehetségesnek bizonyulnak. Agresszív viselkedésükkel esetleg éppen erre szeretnék felhívni tanáraik figyelmét. Segélykérés ez részükről, amellyel az önmagukkal való elégedettségérzését hiányát jelzik.
● Ezek szerint az agresszív viselkedés összefüggést mutathat a tehetséggel?
– Igen. És erre annál is inkább oda kell figyelni, mivel a tehetséges gyerekek egyik fontos személyiségvonása, hogy – még azok is, akik az iskolában jól teljesítenek – néha igen kihívóak, provokatívak, teljesítményükkel úgyszólván soha nem elégedettek. Más tehetséges gyerekek viszont éppen azzal hívják fel a figyelmet magukra, hogy az iskolai tevékenység nem érdekli őket, zavarják az osztály munkáját, különcködnek, tanáraikkal nem akarnak együttműködni stb.
A társadalmi együttélés konformitás nélkül elképzelhetetlen. A konformitás azonban nem azonos a közönnyel, érdektelenséggel, hanem alkalmazkodó viselkedést jelent. Az alkalmazkodás azonban nem zökkenőmentes, saját érdekeink érvényesítése konfliktusokkal jár együtt, amelyek agresszív viselkedést eredményezhetnek.
A kiábrándító valóság
● Mindez nagyon szépen hangzik, a helyzet ugyanakkor az iskolákban lassan tarthatatlanná válik.
Amiről eddig beszéltünk, az az elmélet aranyalmafája, de igaza van, meg kell vizsgálnunk azt is, hogy mi a helyzet a valóságban? Az iskola sokáig betöltötte a pozitív szocializációs funkcióját. Ezen azt kell értenünk, hogy segített annak a szabályozórendszernek az elsajátításában, amelynek során megtanuljuk, hogy az egyéni érvényesülés (érdekérvényesítés) nem történhet gátlástalanul mások rovására.
Az iskolák liberalizálásával a helyzet megváltozott. Miután a túlzott individualizmus és a gátlástalan önérvényesítés össztársadalmi jelenséggé vált, ez begyűrűzött az iskolákba is. A gyerekek magukkal hozzák azt a szemléletmódot, hogy a siker nem a szorgalmon, hanem az erőszakon és a befolyásos pártfogókon alapszik.
A klasszikus iskolákban a tanárok megfelelő cselekvési szabadsággal rendelkeztek ahhoz, hogy tanulásra szorítsák a diákokat, ugyanakkor féken tartsák a terhes kötelezettségekből származó agressziót. Ma a tanárok csaknem teljesen eszköztelenné váltak, és rendkívüli módon ki vannak szolgáltatva.
● Védi-e valamilyen jogrendszer a tanárokat, vagy csak a tanulók jogai kapnak nagy nyilvánosságot?
– A pedagógusok kezében ma nincs eszköz, hogy megoldják az iskolai agresszióval kapcsolatos problémákat. Mit tehet a pedagógus, ha rugdossa, bántalmazza, leköpi a diákja? Mit tehet, ha az erősebb gyerekek rendszeresen verik a gyengébbeket az osztályban? Mit tehet, ha az iskola rémét nem lehet kizárni egy iskolából?
A jog álszent módon falaz a lassan parttalanná váló individualizmusnak. Mert miféle jogot védünk azzal, ha a pedagógus – lopás esetén – nem nézhet bele a diákok táskájába? Ha az iskola nem szólhat bele a diákok iskolán kívüli életébe, mert ez sértené a személyiségi jogaikat? Ha kénytelenek szemet hunyni afölött, hogy egyesek rendszeresen agresszív módon terrorizálják gyengébb társaikat? Ha nem tehetik szóvá a drogfogyasztás gyanúját? Ugyanakkor a szülők joggal várják el az iskolától, hogy ott a gyermekeiket megkíméljék és megvédjék a szándékos zaklatástól, megaláztatástól, az erőszakos cselekményektől, a drogüzérektől.
● A pedagógusok érzik a felelősség súlyát, ezért segítséget várnak.
– Így van. A hozzám forduló tanárok többnyire a nagy terhelésre, a fegyelmezés nehézségeire, hivatásbeli közérzetük romlására, a kölcsönös bizalmi viszony (a tanár-diák, a tanár-szülő, kapcsolat) lazulására, torzulására, és nem utolsó sorban társadalmi megbecsülésük hiányára panaszkodnak. Mindannyian fájlalják, hogy céltalanság, értékvesztés, agresszió uralja el az iskolákat.
Ezek a jelenségek nem függetleníthetőek az iskolán kívüli társadalmi folyamatoktól. Az iskolában ugyanaz megy végbe, mint ami a társadalom egyéb szféráiban, például a családban. Az iskola a családtól várja a segítséget, a család az iskolától. De ahogyan az iskola nem képes, a család sem mindig tudja ellátni funkcióját. Sem idő, sem türelem nem jut a szocializációs nevelésre, sok esetben a család sem alkalmas bármiféle pozitív minta közvetítésére.
A szülők, akik hozzám fordulnak, általában a munkahely elvesztésére, a létbizonytalanságra, perspektívátlanságukra panaszkodnak. A közömbösség, a társadalmi-környezeti kontroll gyengesége, az erkölcsi normák szabályozóerejének csökkenése, az erőszak terjedése, a média és a kortárscsoportok hatásának erősödése ejti őket gondba. Okkal és joggal, mert a mai kultúrára jellemző szemléletmód erőszakközpontú. Az élet minden területén jelentősen erősödik az agresszió, a terror, az erőszak, a gyűlölködés, az ellenségeskedés mindenféle formája. Világjelenségről van szó. Régebben csak az USA-ból érkeztek hírek iskolai ámokfutókról. De ma már az erőszak súlyos gondot jelent a skandináv országokban, Japánban, Kanadában, Angliában, Olaszországban, Németországban, hogy csak azokat az országokat említsük, ahol nemcsak hajlandóak voltak tudomásul venni a problémát, hanem pénzt áldoznak, kutatások folytatnak annak kezelése, megoldása érdekében.
● Mi gerjeszti ezeket a negatív folyamatokat, és hogyan lehetne ennek útját állni?
– Fejétől bűzlik a hal – szoktuk mondani, és ebben sok igazság van. A parttalanná vált liberalizmusnak megvannak a haszonélvezői. Értelemszerűen minden ember saját érdekeinek az érvényesítésére törekszik. A korlátlan érdekérvényesítésnek azonban gátat szab a civilizáció, a társadalom szabályrendszere. Figyelembe kell vennünk mások érdekeit is. Most ennek a civilizációs vívmánynak a szétverése folyik. A „valósítsd meg önmagadat” eszméje szükségszerűen vezet társadalmi anarchiához, hiszen azt sugallja, hogy nem az együttműködésben, az alkalmazkodásban, a közös fellépésben rejlik a társadalmi felemelkedés útja, hanem önös érdekeink előtérbe helyezésével, agresszióval, mások rovására lehet és kell megvalósítani saját céljainkat.
A megoldás apró lépéseit abban látom, hogy nem szabad megengedni a társadalmi együttélési normák szétzúzását. Nyíltan fel kell lépni minden káros, mélyen fájó emberi megnyilvánulás (bántás, megalázás, zaklatás, féltékenység, irigység, igazságtalanság, gyűlölködés) ellen, amelyek rombolják a közösségek, az egyének életét, gerjesztik és mélyítik a konfliktusokat.
