Búcsú barátunktól

    Igazságtalannak és fájdalmasnak éreztük a döbbenetes hírt, hogy igaz barátunk, jókedvű társunk és mindig tettrekész munkatársunk,
Dimitrije Aksin – Mító, a sors kegyetlen fintorából, borzalmas baleset folytán örökre itthagyott bennünket. Most nekünk a legnehezebb, akik még legalább húsz évet adtunk volna neki bőkezűen, mert meg vagyunk győződve róla, hogy azért, amit tett, és ahogyan tette, ő azt meg is érdemelte volna.
    Bánt, hogy az élet és a halál más törvények szerint osztja jutalmait, - de büntetéseit is –, mint ahogy azt az emberi ész diktálná, vagy legalább remélné… Végső soron, esendő mindannyiunknak meg kell hajolnia a végzet zord ítélete előtt. Nem is tehetünk mást, de azt már nem tilthatja meg senki, hogy legalább önmagunk és mások vigasztalására, ne soroljuk fel a már elsiratott halottunk nemes tetteit.
    Örök életében az igazságot kutatta, és mint minden igazságszerető embert, őt is végtelenül bosszantotta az erőszak, a gonoszkodás, mások megalázása, a nagybetűvel írt Igazságtalanság, a Megkülönböztetés. Minden kis és nagy tettével az emberi igazságot kutatta, a jóságért, a haladásért harcolt. Ebben az igyekezetében sokat perlekedett a hatalmaskodókkal, és amikor látta, hogy nincs egyedül, hanem mellette állnak a barátok – mindegy, hogy szerbek-e vagy magyarok – rettenhetetlenül ment előre, és másokat is magávalragadott a lendülete.
    – Gyere, ne törődj semmivel, úgyis megcsináljuk! – mondta számtalanszor, és a szót tett követte. Dolgozott gyárban, dolgozott irodában, de nem egyedül, mert mindig volt egy holdudvara, amibe beletartoztak a barátai, munkatársai, követői, segítői, akik tettekre buzdítottak, vagy akiket ő buzdított a tettekre.

    Így tudott magávalragadó lendülettel munkálkodni az adai Első Helyi Közösségben, ahol még ma is minden utca, minden tér, minden park magán viseli törekvéseinek nyomát, amit mi, akik ismertük őt, és akik napról-napra barátkoztak, dolgoztak vele, – most nagyon nagyra értékelünk.
    Töretlen lendületében akadtak megállók is, de ő nem panaszkodott. Tudta, hogy olykor félre kell vonulnia, magába kell zárkóznia és birkóznia kell a gondolatokkal. Vallotta, hogy elsősorban önmagával kell tisztában lennie az embernek, és csak az után léphet ki a nagyközönség elé, hogy mondhassa:  
    – Gyere, ne törődj semmivel, úgyis megcsináljuk!
    Kedves, barátunk, Mító! Amit most mondunk, már nem is Neked mondjuk, hanem azoknak, akik itt maradtak, vagy akik utánad jönnek. Mert tudnia kell mindenkinek, hogy volt nekünk egy barátunk, aki szeretett minket, és akit mi is nagyon szerettünk, mert igaz ember volt, lendületes alkotó a maga módján, aki magával tudta ragadni a környezetét, hasznosat és szépet tudott alkotni az eléje rakott anyagból: a földből, a téglából, a vízből, a fákból, a levegőből…
    Mi meg mellette voltunk, szerettük, és együtt munkálkodtunk vele. Együtt örültünk a sikernek, ha volt, márpedig volt, – a bánatot meg sohase mutattuk.
    Ilyen igaz ember volt a mi barátunk. Büszkék vagyunk rá, mondjuk is a nagyvilágnak, örülhet az a nemzedék, akiknek olyan fiai voltak, mint Ő.