Virágárnyékban

    Ha egy a lelkünkben búvárkodó pszichológus feltenné keresztkérdését, vajon a virág szóról mi jut eszünkbe, föltehetőleg sokan vágnánk rá: a nő. Ha magyarázatot is kellene fűznünk válaszunkhoz, hozzátennénk: mert belsőleg és külsőleg egy és ugyanaz a kettő. Beleértve a szépséget, a kellemet, a szelídséget, de a liliom titokzatos mérgét is…
    Ne tágítsunk továbbra sem a szerencsés vagy szerencsétlen metaforától, s álldogáljunk esetlenül, kezünkben az illatozó csokorral, mielőtt átadnánk a piruló diáklánynak, érzelmeit rejtő ifjú hölgynek, ránk hálásan tekintő asszonynak vagy könnyre fakadó édesanyának. Ha nagyon figyelünk rájuk, feltétlenül észrevesszük: egyaránt örülnek a csodálatos színekben pompázó kis növényeknek, s valamennyien tudják, miként kell hozzájuk nyúlni, miként dédelgetni őket, miként bánni velük… S megállapítjuk rejtett mosollyal a szánk szegletében: egyazon tőről fakadnak! A lelki és testi szépség megtestesítői ők. Ahogy álldogálunk a csokorral vagy a cserepes virággal, kishitűségünk küzd bennünk fölényes magabiztonságunkkal: szívesen fogadják-e mostani gesztusunkat, hiszen emlékeznek az év többi 364 napjára, amelyen elfelejtettük ünnepelni őket. Elbizonytalanodunk, mert eszünkbe jut egyik vagy másik nagyobb baklövésünk. Be kell vallanunk magunknak: bizony, csak ma jeleskedünk itt a viruló szegfűkkel és rózsákkal, miután hosszú ideig a virágok árnyékában felejtettük őket.
    Hiszünk a balga illúzióban: egyetlen napon pótolhatunk, jóvátehetünk mindent. Pedig be jó lenne, ha nemcsak adósságunkat törlesztenénk, hanem adni is tudnánk!

(Nőnapra utólag)
(Csordás Mihály – Vajdaság Ma)