A NAGYFA BOSZORKÁJA
A "százéves" adai nagyfáról az a legenda is járta, hogy az ágai közt lévő repedésekben boszorkányok laktak. Jobban mondva, hol az adai, hol a moholi, hol meg valamelyik zentai boszorkány húzódott meg bennük, de megtörtént, hogy mindannyian együtt voltak, merthogy éjszakánként ott találkozgattak, tivornyáztak, meg tanulgatták egymástól a rontásokat, az incselkedéseket.
Mikor hajnalodott, és amikor a faluban vagy a közeli Bónis-féle présházban megszólalt a kakas, nem mertek sehova se menni, hanem a fa repedésében rejtőztek el. A fához nem messze meg kocsiút vezetett, azon jártak az emberek a szőlőbe, dolgozni. Ki gyalog, ki biciklivel, ki meg fogatos kocsival. Nővérem apósa, Bartuc Máté bácsi saját élményét mesélte el:
"Többen mondták, hogy a Nagyfa közelében nyugtalankodtak a lovak, volt amelyik horkant, vagy ki is lépett az istrángból. A parasztok szentül meg voltak győződve, hogy a lovak boszorkányszagot éreztek. Hát én hittem is, meg nem is.
Történt aztán egyszer, hogy én is arra mentem fogatos kocsimmal szántani. Két szép lovam volt, pihentek meg erősek. A kocsiderékban volt az eke, és úgy mentünk az úton. A Nagyfa közelébe érve, nyugtalankodni kezdtek, de nem láttam semmit, amitől megijedhettek volna. Azt viszont láttam, hogy az istrángok rettenetesen megfeszültek, a lovak meg csak úgy izzadtak, alig tudták húzni a kocsit.
Nem voltam megpakolva, csak az eke volt a kocsiderékban, az ülésen meg egyedül ültem, mégis alig bírták húzni a kocsit. Tartott ez vagy 150-200 métert, aztán egyszerre meglazult az istráng, megszaladtak a lovak, könnyebb lett a kocsi.
Hátam mögül, a kocsi mellől meg ezeket a hangokat hallottam:
- Ha, ha, ha! Jól megkocsikáztattam magam!
Később annak rendje módján felszántottam a földet, de hazafelé már nem azon az úton jöttem, hanem egy másikat, a Nagypart alatti utat választottam."
Király János
(id. Bartuc Máté elbeszélése nyomán, Ada, 1956. augusztus 15.)
