GYÖKEREK MENTÉN
Már régen nem fordult velem elő, hogy így január első napjaiban kisétáljak a tiszai strandra, végigjárjam a töltést. Most mégis ez történt. Szerettem volna egy kicsit kiszellőztetni a fejem, túltenni magam egy egész sor gondolaton, amelyek már napok óta foglalkoztatnak.
Kétségtelenül nehéz időket élünk, amikor embert próbáló minden átélt hét és hónap. Sokszor olyan megpróbáltatásokon megyünk keresztül, hogy nem is csodálkozunk már azon, amikor fiatalon agyvérzést, szívinfarktust kapott embertársaink haláláról, netán öngyilkosságáról kapunk híreket.
Egyre inkább meggyőződök arról is, hogy a szegénység után most több helyen a valóságos nyomor ütötte fel a fejét. Tudom, hogy éheznek, fagyoskodnak, nélkülöznek felnőttek, gyerekek és öregek. Nincs biztonságuk, a létminimum alatt tengődnek.
Rettentően aggaszt, hogy újabb és újabb frissen privatizált vállalatnál jelentik be, nincs szükség ennyi meg ennyi dolgozójukra. Az új év első napjaiban több vállalkozó is beadta az ipart. Csődeljárás, sztrájk, elmaradt fizetés, szinte másról sem írnak a lapok. Ma éppen a moholi Zora esetéről ír a napilapunk, holnap ki tudja melyik munkaszervezetünk lesz soron.
Választások, kormányalakítás, alkudozások, botrányok, bűnözés, korrupció és sorolhatnánk tovább. Hol ennek a vége? Mikor lesz már itt jobb világ? Mikor mondhatjuk el, hogy van államunk, tudjuk, mit akarunk, lesz munkánk és megélhetőségünk?
A Szociális Központban azt mondják, gyorsan szaporodik a nélkülözők száma, a Vöröskeresztben egyre többen jelentkeznének segélyre, de az nincs sehonnan se, a munkaközvetítőben hihetetlenül megnőtt a munkát keresők száma. Rengeteg a fiatal, akik nem tudnak mit kezdeni. Újra megindult az elvándorlás. Aki teheti, elmegy, aki nem, marad.
A kilátástalanság rossz útmutató. Nem is csodálkozhatunk azon, hogy soha nem látott méreteket öltött az alkoholfogyasztás. Betört az iskolákba, szórakozóhelyekre a kábítószer. A függőségi betegségeknek hihetetlen terjedésére figyeltek fel a szakemberek. A civil szervezetek megkongatták a vészharangot, az önkormányzat külön bizottságot alakított, de a szervezett, az életünk minden területére kiterjedő átfogó program még nincs. Jó lenne, ha minél előbb megszületne, hogy haladéktalanul meg is tudnánk valósítani. Bekapcsolva az iskolákat, egészségügyet, rendőrséget, felügyelőséget, szülőket, civil szervezeteket, mindenkit, aki tehet valamint. Először a szórakozóhelyeket, nyilvános létesítményeket, hivatalokat kell megszabadítani az alkoholt fogyasztóktól, kábítószer-élvezőktől. Nem nézhetjük tétlenül, hogyan teszik tönkre gyermekeinket, hiszen így is kevesen vagyunk, állandóan fogyunk.
Sokat gondolkoztam azon is, mi szülők mit tehetünk. Forduljunk teljes figyelemmel a gyermekeink felé, minél többet beszélgessünk velük, figyeljünk oda a gondjaikra, töltsünk velük több időt, és közösen keressük a lehetséges megoldásokat. Türelemmel, megértő szeretettel előzzük meg az agresszív magatartás kialakulását testvérük, osztálytársaik és barátaik iránt. Ne engedjük, hogy a televízióból áradó erőszak, brutalitás, öldöklés és örökös száguldozás a hatalmába kerítse ezeket a fiatal teremtéseket.
Most úgy érzem, a legfőbb feladatunk összetartanunk a családot, nevelni, gondjukat viselni a gyerekeknek meg megadnunk a szüleinknek azt a tiszteletet, szeretetet, amit elvárnak tőlünk, és ami mindig jólesik nekik. Ez jelentheti a gyökereinkhez való ragaszkodásunkat, ez adhat erőt a bizakodásra.
-ns
