Régente, ha valaki megtréfálni, esetleg csúfolni akarta az adaiakat, akkor drótosoknak nevezte őket. A helységüket szerető és szülőfalujukhoz, városukhoz ragaszkodó atyafiak erre rendre dühbe gurultak, és sértő szavak kíséretében nem ritkán még egy-két nyaklevest is adtak a csúfolódónak. De honnan ered az adaiak drótos neve?
    Mesélik, hogy az adai templomot eredetileg Zentán akarták felépíteni, ám az egyik tüzesvérű adai menyecskének – miközben a zentai piacon árulta portékáját, a sárgapihés tavaszi csibéket – behízelegte magát a taljánföldről jött építőmester, és szerelemre is lobbant iránta, olyannyira, hogy még Adán is fel-felkereste.
    A mézes-mázas enyelgés közepette az építőmester elmondta, hogy templomot szándékoznak építeni Zentán. Erre az adai szépség gondolt egyet, és rábeszélte, építenék fel azt a nagy épületet Adán, hisz akkor helyben lennének, nem kellene egymáshoz utazgatniuk. Vakarta a fejét a talján, de végül is kötélnek állt, és tervrajzostul, mindenestül Adára költöztek, és itt épült fel a nagy, piros tornyú, bolthajtásos templom.
    Olyan szépen, messze hangzóan szóltak a harangjai, hogy a szomszédban a moholiakat kikezdte a sárga irigység, merthogy nekik meg nem volt templomuk. Nem is bírták hallgatni a szép harangszót, hanem vettek rengeteg drótot, és drótkerítést emeltek a két község határán, hogy elrekesszék a harangozást. Később látták, hogy az nem ért semmit, az adaiak meg felszedték a kerítést, és árulták a drótot. Jöttek is messze földről Adára drótkerítésért, és rajtuk maradt a drótosok elnevezés is.

    Másrészt mesélik, hogy abban az időben, amikor még drótozó-foltozó tótok járták a falukat, az egyik tót atyafi, Moholról Adára tartva elfáradt, és szerszámos-rámás háti ládáját levetve, egy terebélyes eperfa alá heveredett. El is szenderedett, csak akkor ébredt fel, amikor a szemközti vágóhíd mészárosai éktelen lármával, kurjongatásokkal üldöztek egy köteleitől megszabadult bikát, amint éppen fújva, prüszkölve a mi szendergő emberünk felé rohant.
    Annak se kellett több, uccu, felmászott az eperfára, a bika meg mérgében ott toporgott körbe-körbe, döfködte a fa törzsét, még a drótos mester szerszámosládáját is széttaposta. Hogy, hogy nem, lábai aztán belegabalyodtak az összekuszálódott drótkötegbe, annyira, hogy többet már nem is bírt lépni, és felbukott. Persze ezután már hiába erőlködött, felállni sem tudott, mire az atyafi lemászott a fáról, és mellét kifeszítve büszkén mondogatta az ámulkodó mészárosoknak:
    - Na, mit óbégattok? Itt van, megdrótoztam nektek a bikát.
    Ettől kezdve aztán drótosoknak hívták az adaiakat.

Király János
(id. Bartuc Máté elbeszélése nyomán
Ada, 1956. augusztus 15.)