Kezdjük újra!

    Karácsony feliratú doboz – tele arany gömbökkel – karjaimban, angyalhajat húzva magam után, tervet szövök. Idén magam akarom felállítani a karácsonyfát! Egyedül díszíteni különös hangulatban, tudatosítani szeretném kívánságom, és azt akarom, meglepődj, megörülj, ha meglátod! Megbirkózok a magányommal, nem játsszuk el újból azt, hogy nem úgy van. Citromos mentatea gőzölög az asztalon, halkan fülembe mászik a zene, vágyaimból masnit kötök ajándékodra, és leülök. Micsoda karácsonyok vannak mögöttünk!  

    Lehet, hogy az éjjel feketébben ölelt át a sötét, és megtömte a lelkem nyugalommal, így az jutott eszembe – igazán újból kezdhetnénk a szerelmünket. Lehet, hogy hajnalban hívtalak is, lehet hallottad is..., álmomban szavakat seppegtem, hogy senki se értse, mert a senki ott sétált a kívánságom körül, és a senki szüntelenül fülel, és senki nem titoktartó! Pont azért szeretek, nyitott szemmel álmodni rólunk és szárnyaidat kölcsönkérve átjárni éveink alatt megtett útjainkat, majd hozzád hazaérni, megérintve a vállad, hogy ébredés nélkül tudd, megjöttem. Ilyenkor szárnyaidat gondosan melléd helyezem..., kelleni fognak talán egyszer neked is, habár ahogyan múlik az idő feletted, mindinkább – kétlem. Te nem szoktál elrepülni, csak úgy magadtól és hazaérni, mielőtt kitudódna, hogy messze jártál, régi helyeket felkutatni és újraélni, inkább ezt is, mint oly sok mindent, rám hagyod. Mindegy, én most i, mint mindig, gyalogolhatok vissza álmaimba, és szomorúan lépkedve győzőm le kilométeres emlékeimet. Néha te is eljöhetnél hozzám. Észrevétlenül beszökhetnél a betűimbe, összeilleszthetnéd őket a fejembe, hogy új szavakként lelkemre hulljanak, mint langyos tavaszi eső, és így mondatokká ázva, papírt itatva, szerelmet vallhatnál nekem. Ez nagy kívánság!? Orgona csokorból lettünk valamikor, amit te szedtél nekem. Ettől a mámoros illattól - amibe benne vannak csókjaid, érintéseid, szenvedélyed – elkábulva ültetem szavaim papírra, idestova..., ki számol utána, hány éve!? Lilát virágzik majd ez a mese, a mi kertünkben, ahol jó lenne találkozni újra, ott újból kezdeni a szerelmet, vagy annyiszor..., vagy  olvasni a leírtakat újra és újra, amikor hiányzol. Mert néha hiányzol, miközben már nem is emlékszem arra az időre, amikor te nem voltál. Éppen ez miatt rettegek a napoktól, amikor arra ébredünk, hogy fáradt a tekinteted, olyankor megrémülve indulok a megálmodott útra úgy, hogy attól félek, majd te nem vársz. Mi lesz, ha álmom nem torkolódik majd egyszer álmodba és akkor hova vész!?  Mióta ismerem magamat, te vagy, életemnek te adsz irányt, olykor kölcsönadod a szárnyaid, hogy ne szökjek meg bejárni a múltat, inkább ezzel engedélyt kínálsz, és úgy teszel, alszol, amikor kilopakodok. Én ezt másképpen nem tudom elképzelni. Karácsonykor is, így vagy úgy, te itt vagy. Régen csak sejtelmes angyalhajként csillantál, tudatva velem, nem vagyok magam, de voltál te már a Karácsonyfa maga, néha gömb, néha elillanó gyertyaláng, de mindig jelen voltál, bátorítottál. Idén ünnepeljünk együtt, kettesben. Legyél itt. Kezdjük újra a szerelmünket! Az első öleléstől, az első gyöngéd tekintettől, mert érzem, lassan elfáradunk egymás kezéért nyúlni, közelebb hajolok hozzád, figyelj, mert azt súgom neked: szeretlek. És te ne engedd, hogy ez másképpen legyen! Fordulj magadba befelé, ott halld meg a régi zenét, azokat a jó dalokat, melyekbe együtt vagyunk. Tudod, az az a világ ahol élni akartunk, ahol a szavak tettekké váltak, ahol hang nélkül megbeszéltük – így lesz. És a szívednek vedd elő a régi trükkjét, tévedj vissza, mert az varázslatos utazás volt. Nem kell erről beszélni, mert nem is lehet megmagyarázni, hogy ugyanazzal a tévedéssel táplálkozunk. Csak tedd meg, az ünnep kedvéért, értünk, azért mert én akarom. A csend is talál ösvényt, amely azokra a helyekre vezet, ahol a tied voltam. És most ne vigye el a reggel a reményt, nincs itt helye a büszkeségnek, az úgy is szomorúra festi a napot. Kereszteljük meg álmunkkal az életet, és akkor kezdjük újra a szerelmet!
    Ma vagyunk, holnap nem, minden múlik, a gazdagság, a szegénység, jönnek-mennek az emberek, néha kérded, hol vannak, hogy élnek..., de én itt toporgok neked, boldogan győzni hagylak, és alázattal vigyázok ránk, mert te minden vagy, testvér, barát, társ és minden, Karácsonykor ajándék. Ezekhez az aranygömbökhöz jár egy-egy gondolat. A szüleink, a gyerekeink, a barátaink csillannak meg fényükben, és már hely is alig akad, roskadoznak az ágak. Kell egy jó Isten, kell egy adag szerencse is, kellesz hozzá te, és ha jól viseljük magunkat, talán kapunk elég időt, hogy újrakezdve ott folytassuk, ahol abba sem hagytuk. Boldog Karácsonyt Szerelmem!

Pergel Zsaklina