Teológiai gondolatok
Újévi fogadalmak keresztényi szemmel

    Már jócskán elmúlt január elseje, a fogadalmak napja, az újévi fogadalmakat meg már nyilván mindenki megszegte.  Sokan – azok is, akik fogadkoznak, azok is, akik nem – csak legyintenek az efféle bolondságokra. Talán nem véletlenül inti Jézus tanítványait mindenféle esküdözéstől, hisz jól ismeri az emberi lét alapjait, az emberi természetet, szívünk keménységét, azt a tényt, hogy igazából nincs hatalmunk magunk felett.
    Természetesen az újévi fogadalmakra némi rokonszenvvel és derűvel is tekinthetünk, hisz fel kell bennük fedeznünk azt a jóságot és tisztaságot, melyre az ember vágyakozik. A rossz szokásoktól és szenvedélyektől való megszabadulás reménye, a minőségesebb mindennapok megélésére való elszántság ugyanis hűen tükrözi annak a bizakodásnak a jelenlétét, mely új kezdetet jelenthet.
    Az új év kezdetén egy másfajta számvetés is létezik: az elmúlt esztendőben keresztényként mennyire voltunk Krisztuskövetők, mennyire voltunk mások, mint a többi ember, mennyivel tettünk többet embertársainkért a többinél, és az új esztendőben mennyivel fogunk tökéletesebbek lenni másoknál? Hogyha őszintén magunkba tekintünk, akkor gyorsan megkapjuk a feltett kérdésekre a választ. Akkor ugyanis, ha Isten akarata szerint éltünk, embertársaink előtt is igazak leszünk. Ehhez ad útmutatást a Szentírás, amikor így fogalmaz: „Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg” (Joel 2,13)  Aki így tér meg, azt már  Isten  Szentlelke vezeti. Akit pedig az Úr Lelke vezet, az tudja, hogy az elmúlt évben azért bántotta meg embertársát, mert hiányzott belőle a szeretet, azért volt türelmetlen, mert híján volt a jóindulatnak és megbocsátásnak, azért tette a rosszat, mert kialudt belőle a jócselekedetnek és irgalmasságnak lángja.
    Talán nem ártana felülvizsgálnunk tanítványi mivoltunknak azt a síkját sem, melyet Krisztus Urunk nagy tanításiban ránk hagyott. Így elgondolkodhatnánk azon, hogy vajon templomba járásunk mögött nyitott szívvel az Úr napját igyekszünk megszentelni, vagy csak ott ülünk a templomban a „jó keresztény” látszatát keltve, vagy hogy közvetlen környezetünkben be tudtuk-e személyünkkel mutatni azt a jócselekedetekről felismerhető Krisztuskövetőt, aki a föld sója, a hegyre épült város kell, hogy legyen?
    Talán azt is megvizsgálhatnánk, hogy a múlt évben hányszor mentünk be abba a belső szobába, melyről Jézus így beszél: „…ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz”. (Mt 6,6) Tudtunk-e mindannyiunk égi Atyjához bizalomteljesen,őszintén imádkozni? El tudtuk-e Őt fogadni a világ teremtőjének, ég és föld urának, az örök és mindenható Istennek? Tudtunk-e gyakori kudarcaink, szenvedéseink ellenére is feltétel nélkül bízni benne? Mertünk-e igazi lakást adni a testünkben lakozó Szentléleknek, akartunk-e megtisztulni a vele való találkozás örömében, követték-e jócselekedetek ezeket a találkozásokat?
    Hogyha az ilyen visszatekintést komolyan vesszük, akkor kirajzolódnak azok a keresztényi feladatok, amelyeknek eléréséhez nem kellenek külön fogadalmak. Elég lesz Isten szeretete, Jézus irgalma és ezek őszinte befogadása az ember részéről.

Morvai Matlid, MA