Előszülve

    Őszi tea illata járja át a házat. Csuszogós papucsban járom a szokott otthoni utat, meg-megállva, hitetlenkedve saját nyugalmamon, rosszalló jelként veszélyt sejtve, ablakon át megbarátkozva az elmúlással. Lelassuló, szinte kecsesebb mozdulatokkal teszem a rendet, mint eddig valaha, és őszi gondolatokkal vívok harcot, miközben győztes falevelek landolnak a párkányon.  Új évszak köszönt, rám pakolva eddigi leélt életem, mely alatt megpuhult szívvel új szeretetre vágyva, elmosolyodom rokkant lelkemen.
    Markomba szorítva a langyos bögrét, miközben a meleg ital szemüvegem beködösíti, pillanatra megvakulva, örökre úgy döntök, képes leszek megbékélni. Lassan féltve nyitom az ajtót, beengedve az ősz illatát – miközben megszökni látom a fiatalságom, ráhagyom – melynek hangtalan csikorgására „régi” négylábú barátom is felneszel. Ő is sejti, felemelt szemöldökkel, kérdően néz: „megyünk?”. Megyünk. Tovább megyünk, meleg kényelmes lábbeliben, nagygallérú kabátban, őszi kalappal, amit majd újra tovavisz a szél, elmegyünk erőt gyűjteni, a fáradt Nap sugaraitól kikönyörögve alamizsnaként, a remélt hosszú télre. Kutyám, könnyed léptekkel, kis túlzással mondhatom vidáman, szájában viszi a pórázt – tudja az utat, az útját, magát vezetve mutatja nekem.  Nem olyan fiatal állat Ő, hogy, ne tudná, őszi séta ez már, mindkettőnknek. Vissza – vissza néz a jóbarát, tekintete  biztat, mondván meleg hosszú évszak lesz ez gazdám. A Tisza, végtelen folyása közepette rámcsodálkozik, elszámolva gyorsan magában az időt, szinte hallatatja velem Anyám – a folyótól féltve – intő szavát. Kisimítva fodrait, bizalmat öntve hitetlen lelkembe, mindhiába, én rettegve erejétől, hittel jámborságában tovább sétálok, eltávolodva eme érzelmek mellett. Szaladt ezen az ösvényen Mamám, Anyám, Nagybátyám, szaladtam én a Barátokkal, ide rejtettem... mikor is!?  – valamikor még tavasszal a Szerelmem, melyet már rég felperzselt a nyár, hogy most puha őszi színekbe higgyem azt – szép volt. Őszi séta. Emlékszem, amikor levelet bontottak a nagy fák, szinte zsibogott a lomb, apró táncot járva vidáman, zenét vitt a szél, olyan messzire, hogy sejteni se sejtettük hova, most pedig fáradtan próbálnak mélyeket hajolni ugyanazon lombok, így együtt mozog a folyó menti erdő, ringatva színes koronáját, féltve egyenként minden száradó levelét. Minden lehulló levelet egy hang kísér, mint ahogyan a sóhaj könnyeinket, miként mind tisztábban látjuk a tavasszal fütyült muzsika útjának végállomását, ahol visszaindulva már nem nekünk dalol a szél.  Avar készül a fatövében semmivé válni, éltetve új lombot, új generációk csodájára. Őszhangba így a természettel otthoniasan padra pihenek, kutyám mindentudóan néz, úgy tesz – mit sem érdekli az erdőben megbúvó annyi rejtély. Okos jószág. Kilesve számból a sóhajt, saját sóhajával zárja, majd a folyóra pillantva nehéz tekintettel magára vállal valamennyi bánatot az enyémből, nem tudva miért van velünk a hívatlan érzés. Üldögélve a barnás – sárga színkavalkád közepében, forog velem a világ, miközben repülnek képek, hallani régi hangokat és érett illatok töltik ki orrom minden zugát, de úgy teszek, mint aki mit sem hall és lát, érzéstelennek tűnve meditálok egybeolvadva a koros hangulattal. Előszülünk így, a Tisza erdője, a kutyám és én.
    És mégis minden nyugodt, nem ideges a természet, nem siet, talán ráeszmélt, hogy nyugalomban is eljön, aminek jönnie kell, hova, minek a kapkodás. Ezért ülünk mi is, csendesen, mint akinek semmi dolga. Pedig alacsonyan repkedő madarakkal kellene már játszani pajtásomnak és a teás bögre is elmosásra vár... mosolyt fakaszt a gondolat miközben azon tűnődöm, hogy milyen szép rendet sikerült rakni az életemben, mára mindenek megvan a helye. Mire a felénél tovább jutottam, micsoda makulátlan tiszta minden érzés, minden viszony szilárd alapokra épül és minden tárgynak, embernek megvan a maga és a szokott helye.  Szokások, mint elvek és szükségek szülöttei. Istenem és még az a sok millió terv, mi lesz velük, elárvulnak és belehalnak – nélkülem, ha nekem időm nem lesz! Kamionsofőr, cirkuszi bohóc már nem leszek, felújított régi kastélyban sem lakok már, lehet valótlan tervek voltak ezek, vagy csak most tűnnek annak, ...de lefesthetem még a kerek erdőt, és megírhatom még utódaim szeme színét, talán lesz idő egy kis őszi dekorációra, és talán lesz telem. Igaz. kevesen melegszünk majd a tűz körül, a nagy napon, de válogatott kis társaság lesz, aki nem kérdez sokat, és igazat mond.
    Gyere Pajtás, menjünk haza, rövidülni készülnek a nappalok, a nyugalom már festi az égre a csillagokat, nehogy eltévedjünk a sötétben. A madarak is útrakészen és a bárányfelhők is tovaszállnak, szürkül az ég, a letaposott fű sem áll lábra. Csónakokat ringat a víz, de már nem koccannak – vihart jelezvén, messze csak úgy, úszik egy ág tova céltalan, a gyenge szél erőt véve magán kaszált szénát kavar, susog kertek alatt a kukoricalevél. Elhagyott gólyafészek a múlt nyár emlékműveként díszíti az ágak közül újonnan kirajzolódott, megmeredt villanykarót. Hazafelé én viszem a pórázt – amire soha nem volt szükség közös életünk folyamán – tiszteletből Pajtásom iránt, hogy érezze – megőszülve igaz – szabadságát. Otthon vár ránk a jó meleg, öreg csontjaid megpihentetheted, és majd életet dörzsölök mancsaidba egy őszinte, hű tekintetért.

Pergel Zsaklina