Bora Otić arcéle
Piros alma mosolya
Beszélgetés egy közkedvelt televíziós személyiséggel

• Ha szerbül azt mondom Petkazanje, 5KAZANJE vagy (5КАЗАЊЕ), ha azt mondom Bora Otić, szinte minden vajdasági tévénéző tudja, hogy a Vajdasági (újvidéki) Rádió Televízió rendkívül érdekes, közkedvelt műsoráról van szó, amelyik immár tíz esztendeje a képernyő elé szögezi a nézőket. A siker titkát a szimpatikus, intelligens, népszerű szerző-riporter, műsorvezető Bora Otić jelenti, aki november közepén nálunk, Adán járt és sikerült vele egy hosszabb interjút készítenem. A beszélgetés nekem is hasznomra vált és most megosztom a Körkép olvasóival.
  Ja, a cím meg onnan van (a népszerű tévés mesélte), hogy amint egyszer kijött az RTV újvidéki székházából, egy hölgy ment elébe és mosolygós arccal, „Köszönöm az eddigi műsorait, imádom őket!” megjegyzéssel egy pirosalmát nyomott a kezébe!

Bora Otić

    ▪ Mit is jelent a rendkívül népszerű, közkedvelt műsor, a 5KAZANJE címe (lefordíthatatlan, de talán ÖTÖS TÖRTÉNETEK, mert minden műsorban öt történet szerepel)?
    - A címnek nincs valami különleges jelentése – kezdi a maga roppant közvetlen stílusában, mosolyogva Bora Otić. - Talán az a szerepe, hogy felkeltse a nézők érdeklődését, mit is takar ez a fura név, mi lehet a tartalma. Gyerünk, nézzük meg! Az ötös, szerbül pet, a péntekre is asszociál, a műsor maga is öt történetet tartalmaz. Meg, hogy fekete a stúdió, a díszletek színe! A legjobb szándékunkban állt, hogy péntekenként este fél tizenegykor, ezen a kései órán egy mozit csináljunk, hogy a nézők a munka után lenyugodva nézhessék, élvezhessék műsorunkat.
    ▪ Hosszú volt az út, amíg idáig eljutott?
    - Újvidéken jártam gimnáziumba és már akkor rádiós szerettem volna lenni. El is mentem a rádióba és megkértem a portást, ismertessen össze azokkal az emberekkel, akiknek a műsorát hallgattam. Ez mindnyájuk nagy csodálkozására meg is történt, és csakhamar be is látták, hogy ez nemcsak puszta érdeklődés, hanem elhivatottság, szerelem a rádiózás iránt. Hamarosan honoráris bedolgozó lettem és mindvégig hű maradtam ehhez a médiaházhoz, a korábbi Újvidéki Rádió Televízióhoz (ma Vajdasági Rádió Televízió). 2000-ben javasolták a szerkesztők, hogy próbáljak szerencsét a televíziónál is.
    ▪ De az igazi kezdetre is kíváncsi vagyok: hol született?
    - Ízig-vérig vajdasági vagyok. A Sajkás-vidéki Gyurgyevóban születtem. Tudniillik, akkoriban ott volt szülőotthon, a faluban meg nem, így mindenki városban született. Falusi születésű ember egyre kevesebb lett, mint ahogy az igazi falulakók száma is nagyon megcsappant. Ma is mindenki a város felé kacsingat.
    ▪ A gimnáziumban mi felé fordult az érdeklődése?
    -A természettudományi tantárgyakat szerettem, az érettségi dolgozatom is biológiából írtam. A címe A FOGOLY – Perdix perdix vajdasági elterjedtsége. Akkortájt ebből a madárból még nagyon sok volt Vajdaságban, az egyik fő vadászzsákmánynak számított, maga a vadászturizmus pedig a negyedik legfontosabb vajdasági gazdasági ágazat volt.
    ▪ A középiskola után?
    - Az újvidéki Mezőgazdasági Egyetemre iratkoztam és azt be is fejeztem. Nős vagyok, két fiunk van. Az idősebb fiú 1984-es generáció, a fiatalabb 89-es. Mindketten egyetemet végeztek, az első dolgozik is, a fiatalabbnak most keresünk munkát. Munkám természete miatt csak keveset vagyok a családommal, nálam egy munkanap 12 órás, vagy még több is. És ez így van már tíz éve, amióta ez a műsorom tart!

Bora Otić (jobbra) felvételezőjével (középen) Tóth Lászlónál (balra) Adán a 5KAZANJE műsor készítése közben. Itt készült az interjú is. A kép alatt a népszerű riporter saját kezűleg írt üdvözlete a Körkép olvasóinak: „Szívélyes üdvözlet a Panoráma olvasóinak az RTV 5KAZANJE műsor készítőitől! Bora Otić” s.k.

    ▪ Nos, hát nézzük akkor a műsort, tőmondatokban összefoglalva!
    - A televízióban több műsor készítésében is részt vettem. A nézőknek legjobban a mostani 5KAZANJE nőtt a szívükhöz. Már tíz éve tart. Ez idő alatt egész Vajdaságot többször is körbe jártuk. Csak nagyon kevés falu van még, ahova nem jutottunk el. Mindössze tíz-tizenöt ilyen lehet, viszont van olyan, ahol már többször is felvételeztünk. Mégis Vajdaság relatíve kis térség, ezért ha műsorunkat egyszer befejezzük, szeretném, ha elmondhatnám, hogy minden vajdasági települést végigjártunk. Tíz év alatt 64 foglalkozást örökítettünk meg, olyat is, amik már kihaltak. Három, három és fél ezer embert látogattunk meg, ugyanannyi történetet jegyeztünk fel.
    Induláskor egy férfias, férfiaknak szóló macsó műsort képzeltünk el. Egy kemény műsort lovakkal, vadászokkal, tamburásokkal, iparosokkal, vincellérekkel, borászokkal… De megkérdezte valaki, mi legyen az asszonyokkal? Az asszonyok szeretnek kukucskálni a kulcslyukon, lesni, hogy mit csinálunk? És akkor kibővült az egész történet, bejött a kézimunka, a néphagyomány, a népművészet, a népdal, hogy felébresszük az egész, álomba merült Vajdaságot! Női klubokat hoztunk létre, tájházakat kezdeményeztünk, kihalt mesterségeket élesztettünk fel.
    Például senkire sem akadtunk, aki klumpákat (Adán krumplákat) tudott volna készíteni. Mi egy emberrel Bácsmonostoron megszerettettük ezt a mesterséget, és most van klumpakészítő mesterünk!
    Emlékszem, a bunyevácok meg egyszer bepánikoltak, hogy az utolsó papucsosuk is megbetegedett. Pedig az ő szokásaik szerint kell mindenkinek egy templomi, egy otthoni, egy strapabíró, sőt piaci papucs is. Akkor jött egy pedagógus, egy matektanár, megtanult papucsot készíteni, és megmentette a hagyományt.
    ▪ A műsor meg, mint maga a népköltészet: egyszerű, érthető, mindenkihez közel áll, ezért mindenki szereti…
    - Jól látja. Mintha az egész műsoron egy áldás lenne, mindenki a magáénak érzi. Ahogy az elemzők mondják, a műsorbeli beszélgetőtársaink legtöbbször kis emberek, akik először állnak kamerák elé, mégis természetesen viselkednek. Nem kis emberek ők, mondanám én, hanem nagy emberek, nagy történetekkel és habár először irányítunk rájuk kamerát, először tartunk eléjük mikrofont, természetesek maradnak, mintha magunk között beszélgetnénk. Hogy ez valamiféle karizma a részemről, vagy valami egyszerűsített társalkodási forma, azon még nem gondolkoztam, de az egyszerű emberek figyelembe se veszik a kamerát, nem reagálnak rá. Annál jobban az iskolázottak! Nekik mindig van egy olyasféle szorongásuk, védelmi állásuk, mint a bokszolóknak az arcuk elé tartott kezeikkel, úgymint jól állok-e, jól beszélek-e, jaj, nehogy dadogjak… A magam részéről az egyszerűségre törekszek, vagy ahogy maga mondta, a spontaneitásra. Hadd beszéljenek a maguk módján, hagyom őket, legyenek egyszerűek, mert akkor nagyszerűek. És magukkal ragadják az egész nézőközönséget.
    ▪ Mint a nagy művész, aki az egyszerűségben látja alkotói célját.
    - Ehhez a fokig csak azok jutnak el, akiknek veleszületett intelligenciájuk, karizmájuk van – no, meg persze jó adag tehetségük. Mint a jó festő, aki akár három vonással megmutatja, mit akar közölni, úgy készítjük mi is hétről-hétre műsorainkat. Hogy a nézőket természetes módon nyerjük meg magunknak, a témának, mert példát is akarunk mutatni.
    Az elemzők azt mondják, hogy a mi műsorunknak sikerült megnyernie a nézők minden struktúráját: néznek minket félművelt emberek, magasan művelt akadémikusok, a Szerb Matica igazgatójáig mindenki. Sajnos, nagy szegénységben és nyomorban élünk, mégis néznek bennünket szegények is, gazdagok is, gyermekek, elemisták és középiskolások, egyetemisták, lányok, asszonyok, idős emberek.
    ▪ Hogy viseli a népszerűséget?
    - Nem látom olyannak magamat, mint ahogy a fiatalok a mai időben mondják, megasztárnak. Éppen mostanában, valamelyik nap megyünk ki a televízió székházából, nyakunkban a felszereléssel, mert terepre indultunk felvételezésre, amikor hozzám lép egy asszony és azt mondja, „Bocsásson meg, de szeretnék magának adni egy pirosalmát, viszonzásul az eddigi műsoraiért, mert imádom őket!” Én erre azt mondtam neki, „Köszönöm szépen!” és – megvallom - jól esik a hála. Minduntalan találkozok olyan emberekkel, akik szükségesnek tartják, hogy üdvözöljenek, mint régi ismerősök szokták egymást. Én is ilyen régi ismerősömnek tartok mindenkit! Köszöntésük a fizetségünk
    Iménti beszélgetésünkkor kérdezte, hányan vagyunk, van-e média tanácsadónk? Látja, most ketten vagyunk a kameramannal (felvételezővel), otthon meg videó-vágó tartozik a csapathoz. Ez a 5KAZANJE. Három ember.
    ▪ Látom a műsorban, hogy mindenhonnan kap e-maileket, SMS-eket, mindenhol vannak hódolói. Mi lenne még, ha megmaradt volna az egykori nagy Jugoszlávia?
    - Uh! Akkor senki se mérhetné magát hozzánk! Valami olyasmit tettünk tönkre, amiből máshol a világon sehol sem volt: abban az országban mindenünk megvolt, amire szükségünk volt!
    ▪ … a maga műsorára nézve?
    - Uh! Akkor aztán lenne minden! Volt részem benne, hogy a világ más tájain is leállítottak az emberek. Mint Szíriában, a sivatag közepén. Négy évvel ezelőtt a Duna Televízió vendégségében A selyem útja fesztivál keretében Damasz-kuszban és más városokban jártunk és egyszer csak a sivatag közepén hozzám lép egy ember, mert üdvözölni akart, és mondta, hogy nézi a műsoromat. Idevalósi ember volt, ott meg valamelyik naftakutató-állomáson dolgozott.
    De nézik műsoromat a dalmát-tengerparttól Szlovéniáig, nagyon sokan Horvátországban is, sőt végig egész Macedóniáig. Jelentik, hogy elégedettek a műsorral. Mindegyikük a pozitív történeteket nézi ki belőle, hogy mindenkinek, nemre, vallásra, nemzetiségre való tekintet nélkül lehetőséget biztosítunk, hogy elmondják történetüket, még ha törik is a szerb nyelvet, vagy akár cirill, akár latin betűkkel írnak. Nem ez a fontos, hanem az, hogy jó lelkű, jó szándékú emberek legyenek, akiknek jó történetük van és megérdemlik, hogy közzétegyük azt.
    ▪ A sikeres televíziós műsorkészítők általában díjakat is kapnak, emlékkönyvet is írnak. Önnek vannak-e díjai, tervez-e emlékkönyvet?
    - Természetesen, igen! Elnyertem a Dnevnik napilap Évi Riporteri Díját, a Tartományi Újságíró Szövetség Jaša Tomić Díját, a Szerb Újságíró Szövetség Laza Kostić Díját és Újvidék város Februári Díját (ami megfelel a korábbi Októberi Díjnak).
    Maga és a tévénézők egy része bizonyára még nem is tudja, hogy tévés munkám mellett már négy esztendeje az újvidéki Dnevnik napilap vasárnapi számába kommentárokat, színes jegyzeteket írok. A téma szabad, a szerkesztők rám bízzák a választást. Ezekből a kommentárokból, jegyzetekből állítok össze egy könyvet, sok-sok fényképpel, amiket magam készítettem. A mi televíziós műsorunk, ha elmegy az áram, megszűnik, semmit sem ér. De, ha a könyvet a kezünkbe vesszük, lapozgatjuk, olvasgatjuk, felelevenedik benne egész Vajdaság élete, hagyománya, szépsége. Így, a történetek, az emberek, a tájak, a folyók, a népművészeti tárgyak, épületek, emlékek minden érdeklődő, fiatal és öreg kezébe kerülve tovább élnek és hirdetik sok-sok nemzedék figyelemre méltó alkotásait. Megsúgom, hogy a könyvet már be is fejeztem, hamarosan a nyomdába kerül és meg is jelenik.

Írta és fényképezte Király János