Menni, vagy nem menni? - ez itt a kérdés

    Elérkezett az idő, amikor egyik napról a másikra családok költöznek el, vállalnak munkát külföldön, elhagyják szülőföldjüket, ki ideiglenesen, ki véglegesen.
    A jelenlegi, sokak szerint kilátástalannak tűnő helyzet a múltbéli társadalmi, politikai események sorozatának az eredménye. A 90-es évek délszláv háborúja, Szerbia bombázása, a gazdaság meggyengülése, a korrupció, a rosszul sikerült privatizációk, mind hozzájárultak a jelenlegi körülmények kialakulásához. A szerbiai lakosság nagy részén az elégedetlenség, depresszió, kedvtelenség, elkeseredettség lett úrrá, bizakodás és remény alig érezhető.
Ada község fém- és textiliparáról volt méltán híres, nemcsak ország, hanem világszerte is, egészen a 90-es évekig. Igaz még a mai napig is ez a két ágazat határozza meg a község arculatát, de a két időszakot már nem lehet összehasonlítani. A lakosság számát illetően egyértelműen látható a csökkenő tendencia, míg a 2001-es népszámláláskor 18994 volt Ada község lakossága, 2011-ben ugyanez a szám már csak 16991. Folyamatos a kivándorlás, elköltözés, és ha ez a tendencia folytatódni fog, akkor drasztikusan lecsökken a lakosság száma, ezen belül pedig főleg a fiataloké. Ide kapcsolódó adat, hogy az idei év őszén körülbelül 30 gyermeket írattak ki az általános iskolából, külföldre költözés okán. Az általános iskolákban Adán a valamikori 5 magyar osztály helyett mára csak 3 maradt, és ha a saját generációm adataiból indulok ki, 2001-ben körülbelül 120-130 végzős volt, ma ez a szám 60-70.
    Adán a munkanélküliek száma 1000 körül mozog, és ha az összlakosságból kivonjuk a nyugdíjasok, valamint a fiatalok számát, akkor még százalékosan kimutatva is lesújtó eredményt kapunk. A közelmúltban létesített ipari régióban épültek ugyan gyárak, csarnokok, ám amíg nagyobb számú munkahely nem lesz biztosítva, addig a munkanélküliek külföldön vállalnak munkát. Még több külföldi befektetőre, beruházóra lenne szükség, akik nemcsak 10-50 munkahelyet teremtenének, de eddig erre nem került sor Ada község területén. A jelenlegi viszonyokat áttekintve, sokan az átlagkereset körül, illetve alatta keresnek, vagy pedig nem az iskolai végzettségük alapján vannak felvéve, illetve nem abban a munkakörben dolgoznak. Egy fiatal pártól is irreális elvárás, hogy 15-20.000 dináros keresetből fedezzék lakásuk vagy háztartásuk költségeit, gyermekeket vállaljanak. Az ő esetükben nem kérdés, hogy amennyiben találnak munkát külföldön, elvállalják, hiszen a kényszer viszi rá őket erre. A másik probléma, amely szintén jellemző, hogy a még dolgozó, ám már a korukat illetőleg, a munkaéveik alapján nyugdíjba vonulható személyek indokolatlanul munkahelyeket foglalnak el, a különböző szakmákat elvégző generációk viszont évről évre halmozódnak, nem juthatnak munkához. Ők sokszor szintén külföldön keresnek végzettségük alapján munkát.
    A külföldi munkavállalást illetően elmondható, hogy ott valóban sokkal több pénzt keres az ember, ám a nyugati, délután 5-6 óráig tartó munkaidő, legyen az szellemi vagy fizikai munka és leterhelés, a nap nagy részét lefedi, kevés idő marad a családra, hobbira, egyéb időtöltésre. Nem általánosítható, ám mások elmondása, tapasztalata alapján kijelenthető, hogy sok esetben nem becsülik meg a bevándorlókat, nehezen vagy nem is tudnak a társadalom teljes értékű tagjai lenni, kiváltképp akkor, ha az adott ország nyelvét nem beszélik legalább társalgási szinten. Egyénenként változó, hogy ki mit részesít előnyben, de a kiköltözés után legtöbb esetben a négy fal között, lakásban töltött mindennapi élet nem hasonlítható össze egy családi, kertes házban folytatható életvitellel, ami nem jelenti azt, hogy több évi munka után nem vehet az ember házat, vagy autót. A kiköltözött családok gyerekei az iskolában más közösségbe kerülnek, be kell, hogy fogadják őket, meg kell tanulniuk a nyelvet, a későbbiekben pedig anyanyelvükön egyre kevesebbet fognak beszélni. Úgy gondolom, alapvetően két eset lehetséges: van, aki csak elégedetlenkedik, hogy nem hull az ölébe a lehetőség, nincs munka, illetve azok, akik aktívan keresik a munkát, képzik magukat, mégsem jutnak munkához, mindkét esetben a kivándorlást választják megoldásként.
    A Magyar Nemzeti Tanács stratégiái között szerepel egy népesedési akcióterv is, amelynek célja, hogy megállítsák azokat a negatív folyamatokat, amelyek az oktatási, kulturális és tájékoztatási intézményrendszer beomlásához vezetnének, valamint a vajdasági magyar közösséget és az általa lakott szülőföldet gazdasági és politikai értelemben versenyképtelenné és jelentéktelenné tennék. Mindaddig azonban, amíg a nagy politikai kérdésekben felsőbb szinteken nem lesz megoldás, vagy változás, mint pl. Koszovó kérdése, és az Európai Unióba történő csatlakozási folyamat nem fejeződik be, addig a külföldi tőke sem áramlik be hazánkba. Végezetül úgy gondolom, nem megoldás, ha minden fiatal elmegy, ha könnyen feladjuk, lemondunk mindenről, azonban ha kilátástalan helyzetbe kerül valaki, és valóban nincs más megoldás, meg kell próbálnia külföldön érvényesülni.  A Wass Albert idézet is tanulságos: „Ha őseink is elszaladtak volna, valahányszor nehéz idők jöttek, ma üres lenne ez az ország.”

Gecse Attila