Reggel(ente)

    Van egy helyem, ahova korán reggel, amint ágyamból kisurranva, minden földi neszt megelőzve, kitöltök kávéillattal. Betakarózom az ötórai sötéttel, és nyugalomban várom a világost, a fényt, ami surranva, lopakodva mégis bátran önti el a világot, szemmel láthatóan megérkezik.
    December van. Egy új december a régi évben, a régi karácsonyfa, tündöklő óaranyába, ki tudja hányadik reggel, ahol az új és a régi szó értelme szinte elveszni készül.  Ülök itt, mesterkedve azon, hogy az életem utolsó napjából hátralevő életem első napját varázsoljam, ajándékként magamnak, miközben ez az év (is), mégis, rám nehezedve kissé lelassítja lépteim, és az eddigitől is hosszabb tekintettel nézek mélyre. Lassan azt is megtanulom, hogy az esti bánat, ha akad, de időnként akad, ne ébredjen reggelente. Ki kell aludni, ahogyan az ételt megemészteni, tisztán fogadni az új napot, köszönni a világnak, főleg így, hogy jóba lettünk én és a világ. Bútoraim szigorú rendje között, falaimon a képek rendszertelen sokaságának társaságában, házamban, ahol a rendet, az egyenes vonalakat – csipke helyett – logikátlan rendszertelenség díszíti, – kávézok, mindig ugyanazon a helyen, abban az időben. Innen láttam a nyár búcsúját és az ősz jöttét, telet hirdetve, és kérdem én így hajnalok hajnalán, beköszönt-e a várt tavasz? Hoz e nekünk új éveket? Milyeneket ...
    A virradat finoman, a gondolataim útjába állva, elragadja vagy ezredszer – ma először figyelmem és: talán több mint száz évet cipelve magán, kirajzolódik a sötétből a szomszédház. Moha-ette cserepei alatt jajdulva görbülnek a hétköznapoktól száradt – hajnallal nedvesített szivacsos gerendák. Girbegörbe sokszor újra tapasztott, vert falainak makulátlan fehérje bevilágítani próbálja az új házak sötétségét. Pici ablakai, mint vénember apró szemeinek melegsége a jóságba és bölcsességbe vetett hitem erősítik minden reggel.  Azám – bölcsesség! A mama háza dereng, a gang, a dunna, az ánizs íze, a közmondás, hogy: „Türelem rózsát terem!” és ezzel új, friss gondolatok, a tegnap esti bánat, amit megemészteni véltem, a nap feladataimnak sokaságától termelődött egészséges izgalom önt el. Kedves emberek azok, akik hiányoznak, és az ő biztatásuk, tanácsuk a könnyebb és a könnyek túlélésére. Hiányzik egy-két mondat, amit úgy untam annak idején. Talán a régi jó szándékú megszidás néha rendesen helyre tenne, de most már csak hajnalban van egy kis időm magam megszidni, észhez téríteni, amikor a bánatom is kialudta magát. Ez az én időm, az én félórám.
    Megrázza a szél a negyedére engedett redőnyt, beköszöntve, figyelmeztetve, hogy az idő múló. Halad. Közelebb nézek a messzibe, az ablakon át, ahol minden erejét összeszedve kapaszkodik két levél a kopasz ághoz, miközben az ág úgy tesz, maga akar csörögni jeges reggeleken. Voltam őszi levél én is, libegtem a szakadék felett, hittel, hogy a múlt tartozéka a jelennek, és a hajszálvékony kapcsolatot téves hittel erősítettem, míg rá nem jöttem, hogy az emlék nem terhelheti a jelent. Hagyni kell a kopasz ágat... Akaratlanul mosolyogva, mert „levél lettem”, figyelem, ahogy feladva harcukat, hirtelen leválva – miközben azt várnám a mélybe hullva avarba feledődnek – szelet nyergelve, felkapaszkodva a magasba, intve nekem, tovaszállnak a levelek. Az idén már kilenc zsák van velük tele. Előszült megint minden, így az utolsó korty kávéval, előszülök én is itten.  „Kócos” gondolatok termelődnek futószalagon, mialatt a sötét – szürke, a szürke – világos lesz, felkapom a fejem, és egy – a felismerhetetlenségig bebatyulázott – kerékpáros elsuhan az ablakom előtt, elvágva az életképet. Még egy pillantás, minden reggel még egy plusz pillantás, hogy örökre maradjon a ház, az utca, az ismeretlen kerékpáros..., soha sem lehet tudni, ha máshol kell kávét inni, és jut erről eszembe – újból sok minden!
    Juthat eszembe, és jut is, de rohanni kell, mert indul az élet. Rutinos mozdulatokkal kenyérgép, mosógép, mosogatógép beindítva. Teának forr a víz, szendvics uzsonnára, de már folyik a melegvíz a kádba, puszi a kisimult gyermekarcra, egy-két ceruzahúzás, a lassan lazuló arcvonalak megerősítésére, három kézbedugás a szekrénybe és egy pillantás a tükörbe.  Néhány szinte ugyanazon kérdés megfelelése, hangosan menetközben elmondva, hogy a fogmosás mennyire fontos, jaj óóó, a kutyusok – megetetve, csokistej, vitaminok, orvosság, méz, kis vita a sapka körül, majd megállítva a lendületet, ami szétviszi a parfümillatot, mert ezért gyermekmosoly jár hálául, amit pár töprengő pillanat követ, a szem átlát a falon – valamit elfelejtettem? Jó reggelt! Hét óra, mindannyian indulunk. Friss reggeli levegő. Hosszúkat lépkedek, hogy úgy tűnjön, a beton halad alattam, szinte mintha én lökném és mozgatnám az utat. Beleszédülve nézek fel, és kérdem számtalanszor: Miért morcosak az emberek? Szinte a párnanyomot még látni vélem arcukon, a szájukat csücsörítve, az orrukhoz felhúzva tartják, és a szemöldöküket összehúzva életbarázdákat, vájnak homlokukon. Mérgesek. Nem aludták ki az esti bánatot, ott ül még rajtuk, homályosítsa a tekintetüket, pedig az tegnap volt, most új nap van, sose lehet tudni, hisz jön az új karácsony.

Pergel Zsaklina