Interjú a Hódi-házaspárral új emlékkönyvük kapcsán
Addig kell szólni egymáshoz, amíg vagyunk

    Nemrégiben jelent meg dr. Hódi Sándor 70 éves szültésnapjára az Őrző a strázsán című Emlékkönyv, amelyik az ünnepelt barátainak, munkatársainak, szerzőtársainak erre az alkalomra írt vagy szánt visszaemlékezéseit, tudományos munkáit gyűjtötte egy kivételes csokorba. Adáról négy szerző szerepel a műben, Apró István, Király János, Szabó Szabados Ilona és dr. Molnár Csikós László. E szemre való kötet szerkesztője dr. Hódi Éva,  dr. Hódi Sándor felesége, és miután a könyv hivatalos adai bemutatóját 2013. október 10-én, a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok keretében tartották az adai Városházán, megkértem az ünnepeltet, valamint a feleség-szerkesztőt, válaszolnának néhány kérdésemre, hogy a Panorama-Körkép olvasóinak is méltó képet festhessünk erről a párját ritkító műről és eseményről. Kérdéseimre először dr. Hódi Éva válaszolgatott.

A Hódi-házaspár és az Emlékkönyv

    • Mi adta az ötletet az Emlékkönyv megírásához?
    - Közelgő születésnapja alkalmából szerettük volna férjemet személyre szabott, igényes ajándékokkal meglepni. 70 év elég sok idő ahhoz, hogy áttekintsük az életutat, számbavegyük az eredményeket, elgondolkozzunk a további tennivalókon. Ráadásul az elmúlt évtizedek bővelkedtek törénelmi eseményekben, társadalmi változásokban, amelyek mind lecsapódtak az egyéni életút és életpálya alakulásában. Úgy gondoltam, hogy a leghitelesebb képet akkor kapjuk, ha megnyilatkozásra kérjük azokat a személyeket, akik Hódi Sándor életének egy-egy szakaszában mellette voltak, figyelemmel kísérték pályáját, vagy őket magukat is hasonló problémák foglalkoztatnak, mint az ünnepeltet. Ennek a koncepciónak a szellemében levélben fordultam a volt osztálytársakhoz, barátokhoz, kollégákhoz, szakmabeli és közéleti személyiségekhez, és közreműködésre kértem fel őket.
    • Vannak-e olyanok, akik kimaradtak, pedig szerette volna, ha írnak a könyvbe?
    - Sajnos fájdalmasan sokan nincsenek már közöttünk, meghaltak. Mintegy ötven személy küldte el az Emlékkönyvbe szánt munkáját. A különböző megnyilatkozásokban előbukkan az a prob-lematika, ami Hódi Sándor életútját, mun-kásságát is áthatja, kö-zéleti szerepvállalását folyamatosan foglal-koztatja. Ebben az érte-lemben a kötet messze túlmutat egy tisztelgő kötet keretein. Nem-csak Emlékkönyv, ha-nem kordokumenum, történelmi visszaekin-tés és jövőbe muató előretekintés is.

    • Miben sajátos ez az Emlékkönyv?
    - Ez az Emlékkönyv kicsit más, mint a szokásos emlékkönyvek, amelyek általában köszöntőket tartalmaznak, személyes emlékeket idéznek fel, képeskönyvszerűek. Az emlékkönyvek más részében viszont tanítványok, kollégák tisztelegnek volt tanáruk, kollégájuk előtt egy-egy tanulmánnyal, magáról az ünnepeltről általában szó sem esik, többnyire a tanulmányoknak sincs semmi közük az életműhöz, az ünnepelt személyiségéhez. Sőt, olyan emlékkönyvet is láttam, ahol minden szerzőről fénykép készült, csak magáról az ünnepeltről nem volt még mutatóban sem.
    Az Őrző a strázsán szándékosan más koncepcióra épült. Úgy a személyes jellegű írások (visszaemlékezések, köszönők, méltatások), mint az esszék, interjúk, tanulmányok betekintést adnak egy a nemzete sorsáért elkötelezett ember magatartásába, több évtizedes munkájába. A kötetben szereplő írások olyan társadalmi korrajzot adnak, amely a megélt életből kiindulva a mögöttes társadalmi viszonyokból adódó lelki, egészségügyi, politikai természetű problémák okait kuatja, és a megoldás lehetőségét fürkészi. Az Emlékkönyv ebből a szempontból nem a múltról, hanem a jövőről szól, és nemcsak az ünnepeltről, hanem rólunk.

    • Hogyan fogadták irodalmi és szakmai körökben, itt és odaát a megjelent Emlékkönyvet?
    - Csak nem régen, október 10-én volt a könyv ősbemuatója így a szakmai, irodalmi fogadtatásáról még korai lenne beszélnünk. Ennek ellenére úgy érzem, hogy követendő példaként szolgál majd mások számára, amennyiben az egymásra való nagyobb odafigyelésre inspirál.
    • Végül szeretném, ha néhány szót ejtene az Őrző a strázsán címmondatról.
    - A címmelkapcsolatban talán felesleges Ady Endre verssoraira utalnom: „S akik még vagytok, őrzőn, árván/ Őrzők, vigyázzatok a strázsán.” Akik ide születnek, erre a tájra, azok - akarva, nem akarva - a nemzeti lét jelen idejű végzetével folyatatnak élethalálharcot. Az Emlékkönyv arról kíván tanúskodni, hogy az ünnepelt tudatosan vállalta ezt a feladaot.

A család: Hódi Sándor, Hódi Éva, Tanító Kálmán, TanítóVilmos Bence, Hódi Éva Tünde, Tanító András Vince

Kérdések dr. Hódi Sándorhoz

    • Neked, Sándor, mit jelent ez a könyv: meglepetést, megelégedettséget, inspirációt?
    - Elsőre úgy megijedtem, hogy levegőt sem kaptam. Még hogy én? Hetven éves? Aztán több idősebb barátom igyekezett megnyugtatni, hogy hetvenen túl is van élet. Amúgy a család, kollegák, barátok részéről nagyon nagy támogatást jelentenek a személyemmel, munkámmal kapcsolatos visszajelzések. Nem kell megvárni az utolsó vonatot.Addig kell szólni egymáshoz, amíg vagyunk, utána már minden szó falra hányt borsó.
    • Ugorjunk időben előre. Szeretném, ha kifejtenéd a bánáti, kisoroszi szülőföldi táj Rád hagyott benyomásait.
    - Olyan környéken laktunk, a faluvégén, ahonnan rálátás nyílt a világra. Reggelente, amikor kivezettem a tehenet legelni, a napfelkeltében gyönyörködve látni lehetett Zsombolya tornyait, azon túl, sejtelmes messzeségben a Kárpátok körvonalait. Iparos-agrár családban nőttem föl, négyen voltunk testvérek, nagy rokonsággal rendelkeztünk, három nemzedék élt együtt, mindig nagy volt a jövés-menés. Közel éltem a természethez, szoros kötelékek fűztek az emberekhez. Ehhez képest, úgy érzem, a későbbi életforma az élettér beszűkülését jelentette. Szellemi téren tágult a világ körülöttem és bennem, talán egy kicsit a természethez fűződő közvetlen kapcsolat elvesztésének ellensúlyozásaként.
    • Az érdeklődésed nagyon sokrétű: pszichológusnak, társadalomkutatónak, írónak, kisebbségpolitikusnak tartanak, de nyelvészeti kérdésekkel is foglalkozol. Legutóbb a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokon a gondolkodás és a nyelvi kultúra összefüggéseiről beszéltél, szemléletes példával érzékeltetted, mitől van a fejünk tele rossz gondolatokkal.
    - Ha jól emlékszem a macskáról és az egerekről szólt a tanmese. Böjte Csabát idéztem egyetértően, aki szerint folyamatos félrevert harangok mellett nem lehet családot alapítani, munkát vállalni, gyereket szülni. Márpedig vannak, akik szisztematikusan gerjesztik az állandó pánikolást, nyafogást, siránkozást, ami nem marad következmények nélkül. Ennek bizonyítására szolgált az az állatkísérlet, melynek során egy ketrecbe zárt macskát beraktak egy megfigyelés alatt álló szobába, ahol korábban az egerek vígan hancúroztak. A ketrecbe zárt macska nem bánthatta az egereket, de érződött a szaga, látni lehetett, közben nyávogott, mormogott, ami irreális félelmet váltott ki az egerekben. A másik (kontroll) teremben, ahol nem volt macska, az egerek tovább hancúroztak, vígan fejlődött a populáció, sok kis egér született, a párok gondoskodtak utódaikról. Abban a teremben viszont, ahol a macska volt, jóllehet egyetlen egeret sem tudott bántani, az egerek teljesen megzavarodtak, nem hoztak világra elegendő utódot, azok is gyengén fejlődtek, betegesek voltak, az egerek saját nemük iránt vonzódtak, aztán lassan fölfalták egymást.
    Igen, a félelem, a szorongás, még ha irreális, alaptalan is, öl, pusztít, rámehet az egész populáció. A példával arra akartam rávilágítani, hogy a mi életterünkben is sokszor ott vannak a „macskák”, amelyek ráadásul nincsenek is mindig ketrecbe zárva. Az ebből származó szorongás a tiszta, objektív, racionális gondolkodást gyakran megzavarja.
    • Jelenleg mivel foglalkozol? Következő könyveid témái?
    - Most állítottam össze egy könyvet a népesedési problémákról, amelyek sújtanak bennünket. Napjainkban, ha körülnézünk: bénító, lemondó pesszimizmust látunk, csalódott embereket, akik szedik sátorfájukat és pereputtyostól nekivágnak a nagyvilágnak. Akik meg maradnak, többnyire rezignált emberek, akik arra várnak, hogy tőlük függetlenül, részvételük nélkül egyszer majd csak jóra fordulnak a dolgok. A kivándorlási hullám mellett csökken a fiatalok házasodási és gyermekvállalási kedve, hiányzik a tervezhető jövő, a koherens családpolitika, a megfelelő gazdasági háttér. A tanulmány ezeknek a problémáknak a társadalmi lélektani gyökereit igyekszik bemutatni.
A következő könyvem címe Nyelvstratégia – nemzetstratégia. Ahogyan a könyv címe is jelzi a kultúra és a nyelv elvesztésének a jelensége, illetve megőrzésének lehetősége foglalkoztat. Két évtized termését rendezem sajtó alá.
    • Egy-két mondatot szeretnék hallani Tőled családi elfoglaltságotokról, leányodról, az unokákról…
    - Tanácskozások, konferenciák, könyvek… ezek töltik ki az időnk nagy részét. Kikapcsolódásként néha meglátogatjuk Budapesten a lányunkat és unokáinkat. A lányunk szakorvos, pszichiáter, terapeuta. Korábban az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben dolgozott, annak megszüntetése után magánrendelést folytat. A férje, aki a magyar mellett finn nyelven, angolul és németül ír és beszél, korábban tanárként dolgozott Finnországban, most Budapesten fordító. Két unokánk van: Vilmoska első osztályos, Andris még óvodás. Eleven, éles eszű gyerekek, most nőnek bele az életbe. Adán nagyon szeretnek. Itt más az élet, más élményekben van részük.
    • Sokan emlegetik szépírói kvalitásaid, számíthatunk-e valamilyen regényre, verseskötetre?
    - Mindig is sokat olvasó ember voltam, már kisiskolás koromban hordtam haza a könyveket az iskola könyvtárából… A könyvek egy része szépirodalmi mű volt, egy része pedig, hogy úgy mondjam, szakmai vagy közéleti tárgyú volt. Az utóbbiak nyomán irányult érdeklődésem társadalmi kérdések felé, de a szépirodalom is érdekel. Sajnos a szépirodalmi művek, a kor divathóbortjának megfelelően, az életre vonatkozóan kevés hasznosítható információval szolgálnak, többnyire öncélúak, unalmasak.
    Ami szépírói vénámat, terveimet illeti… egy Én-regényt, s egy mögötte derengő családregényt szeretnék írni. Eddig is a válságba kerülő Én problémája érdekelt, ami valójában a válságba kerülő világ tükre. Ezt próbáltam meg pszichológiai, szociológiai, társadalomkritikai, politikai keretbe zárni, de érzésem szerint ezek a megnyilatkozási formák eléggé merev gondolkodási kényszerpályák. Jó lenne ezektől megszabadulni, regénnyel próbálkozni, az élet és az alkotás nálam amúgy is folyamatosan eggyé olvad. Versírással utoljára húsz éves koromban próbálkoztam.

Szöveg és képek (a családi képen kívül): Király János