Fejet hajtok...

    Eldöntöttem, legalább papíron – félig nyilvánosan – eljövök hozzád, szavaim léptekként szolgálva eljuttatnak oda, hogy fejet hajtsak előtted. Ajtód elé állok, és ha kinyitod, ha nem, ha fogadsz, ha nem, meghajolok tisztelettel, előtted, Nő és Anya. Alázatosságodat erősítve büszkeséged, bátorságod a dolgok fölé kerekedve, ünnepelnek győztesként a rokonlelkek, ebben az értelmetlen harcban. Gyermekeid szeretetükkel, mint fegyverrel bánva megvédték nőiességed, így férfi is lettél – mert, ...mert mi nők, mindenre képesek vagyunk.
    Hogy lehet kibírni, ha a gyalázat felhőként fedi a várost, hogy lehet elhallgatni azt az érzést, ami íjként szúr, és miközben feljajdulva az ég felé kiáltok...az ég viszont sehol! Én sem bírom ki szó nélkül, miközben valaki azt kérdi: „Éppen te!?” Hát igen, éppen én szólok, az ítéletek nagy ellensége, fölülbírálás utálója, aki próbál szabad elvekkel élni, érzéseit, vágyait, örömét és bánatát nem titkolva, véleményét mások dolgairól annál inkább véka alá rejtve, most megtörve e jól bevált szokást, belőlem is mint láva tör ki a kritika, mert úgy látszik, vannak határok. Vannak nekem is határaim! Hol a mérték!? Hol az emberi becsület?! Mit jelent az a szó „barátság” és „bizalom”? Most értem meg azokat, akik rajtam botránkoznak meg, időről időre, hisz nekik a mérték nem ott vág utat, ahol nekem. Sokszor csodálkozom, miért ítélnek el, miért gondolják sokan, hogy rosszabb vagyok még a látszattól is, ...hát biztos ezért, mert a határ  – és ami ezen belül „elfér” – nekem sokkal több és távolibb. Lám, lám én is járhatok, így mint „ellenségeim”, és tágra nyílt szemmel megvetve nézem, hogy valaki mire képes. Ezennel, és miközben – minden kritizálómtól bocsánatot kell kérnem, a sok megsértődöttségem miatt, és tisztelettel elfogadva az általuk szabott mértékeket – természetesen továbbra is nem betartva őket, igazat adva nekik, mondok én valamit:  A templomba járás, a karácsonyfa díszítés, az első áldozás, a tarka tojás, a böjt, és az ostya vagy a gyónás, szerintem szokás, vagy egy sajátos mérték, akár egy elv, ami nélkül is lehet hinni. Hinni a jóban, az igazban, a becsületben, a hűségben, a tisztaságban és egy jó adag mosollyal a szólásszabadságban, egyszóval akár Istenben. A vallás, a hit az nem a templomban születik, nem is az oltár előtt, vagy a pap intésére. Hinni valami emberfeletti erőben, hittel élni és vallani, hogy attól félve cselekedünk, miközben „Istenemet” suttogunk, vagy csak az ég felé tárjuk végtelen tekintetünket, ha baj van, ...teljesen mindegy, csak azt döntsük el, hogy megtehetjük-e?  Bűneinkért méltók vagyunk-e megbocsátást kérni?
    Mert remélem nem bűn szeretni, valakit vággyal, szenvedéllyel imádva várni, álmodni szebb jövőt, magunk körül hitt börtönfalakból kikívánkozva, sajátunktól másét néha szebbnek vélni, nem bűn tésztanapon húst enni és csak félig tudni a miatyánkot, nem bűn csetleni-botlani az úton, fantáziázni és tilos apróságokat bevállalni, tévedni. Nem bűn elfáradni, beleunni és kedvetlenül újra kezdeni. De remélem, hogy bűn tudatosan bántani, vallani arról, ami kiderült igazságként, élő – tápláló tüzeket oltva, a melegen ölelő kezeket merev hideg végtagokká csonkítja. Remélem az irigység, a féltékenység, a gonoszság, a más kárára használt hazugság, a magát megvédeni nem tudó ember bántalmazása, a halottak gyalázása, mind-mind bűn, templomba járva is, meggyónva is és Szűz Mária szobra elé rogyva is – az. Bánhatod is… Napról napra vétkezve, remegve, tele félelemmel kérdem én, bűn a bűn, ha magától születik, ha akaratod ellenére a „nem szabad” hálót szövő pók zsákmányként jól érzed magad, ha a tiltott mosoly szívünkből tör elő és lelkünkkel táplálva örökké él?  Mondom: örökké! Mint ahogyan örökkön örökké szeretve gyermekünket nyerjük el a magasságosba vetett hitünkön által – de akár a nélkül is – a szülői titulust, és gyermekként megszületve örökkön–örökké szeretjük szüleinket. Talán ehhez méltó emberi kapcsolatnak nincs bűn íze, amennyiben így ragaszkodik két lélek egymáshoz, akkor nincs emberi ítélet, ami ezt felülbírálhatja! Vagy igenis bűn, csak enyhíthető őszinteséggel? Száz kérdésnek is egy a vége, abban a harcban és azon az úton ahol mindenki a saját boldogságának megvalósítása felé halad, se útközben, se az út végén, ha megvalósított – ha nem, a kívánt cél, saját szerencsénk soha nem szabad hogy gyümölcse legyen és táplálkozzon abból a szerencsétlenségből, akiéből fakadt, mert nem táplálhat könny-mosolyt se bú-örömöt.
    Szakadozik a szürke felhő a város felett, mindenki csendesülni kezd, az indulatok csillapodnak, a csodálkozás közönnyé válik, és a nap sugarai felmelegíteni készítik a hideggé meredt karokat, hogy melegen öleljenek végre újból gyermeket, barátot, és ki tudja, ...lehet mégis valamikor még valakit, aki igazából megbocsátani is tud. Csak súgom, azt is alig merem, légy bátor Anya és Nő, emeld magad istennőként az emberi dolgok fölé, mert ha a megrendíthetetlennek szeme van, és ha abba egyszer bele kell néznünk, ...soha nincs (elég) korán elkezdeni a felkészülést.

Pergel Zsaklina