A jövőnkért tenni kell!

    Elmondani valamit, hogy mindenki átérezze, kemény feladat. A mai embernek azonban erre van a legnagyobb szüksége. A lelkünket betöltő öröm vagy bánat kitör belőlünk, gyakran senki sincs körülöttünk, akinek elmondhatnánk, vagy olyan személy, aki meg is értené. A mai ember sok olyan lelki szenvedésen megy keresztül, ami az előző generáció számára ismeretlen volt. Ők boldogabbak voltak, egyszerűbb dolgok töltötték ki hétköznapjaikat. Volt valami melegség bennük. Ha belecsöppennének a mi világunkba, nem értenék, hova rohanunk, miért akarunk annyi mindent. Időhiány miatt elfutunk a fontos dolgok mellett, pedig a figyelmeztetések minden oldalról jönnek: „értékeld a pillanatot”, és mégis, mi a társadalom darálóján simán átmegyünk, veszítve ezzel értékeinkből, kreativitásunkból.
    Beskatulyázottakká válunk, elfelejtünk magunkkal foglalkozni. Vajon hogyan tudnánk szeretni másokat, ha még magunkkal sem vagyunk meg jól?  Elégedetlenség, türelmetlenség, hazugság, megalázkodás, megalázás, kiszolgáltatottság, ez van a tarsolyunkban. Ezt hozta magával a hozzánk is betörő XXI. század modern világa. De hadakozhatunk ellene. Azért rá lehet találni a boldogságra. Nekünk kell tenni érte, az apró dolgok célkitűzéseivel, a kis dolgok értékelésével, az egymás iránti nyitottsággal sokat elérhetünk. Néha meg kellene állni, tudni kellene elnézést kérni, embertársainkat számításba venni. Elgondolkodni, ha mi lennénk az ő helyébe, és úgy ítélkezni.  Eljutni egy magasabb szintre, segíteni azoknak, akik akarnak dolgokat, de egyedül nem képesek rá. Mondják meg, hol vagyunk mi ehhez? A válaszom: nagyon messze. Pedig ezt a társadalmat mi alkotjuk, mi töltjük ki, mint pici atomok, a változást nekünk kell valóra váltani!
    A húsz éve várt jobb világ sokak szemében mára elérhetetlenné válik. Rengetegen a környező országokban keresik a boldogságot. Mindenki vágyik egy boldogabb, kiegyensúlyozottabb életre. Ha nem magukért, megteszik a gyermekeikért, nagy áldozatot hozva ezzel. Ha minden kocka a helyére kerül, talán sikerülhet. Sajnos, az idegenben jobban bízunk, mint az itthonban. Elvesztettük a reményt, már nincs mire várni, mondhatjuk. A kivándorolt ember OTT mindent megtalál, csak egyet nem, az ITTHONT. A lelke mélyén mindig hiányozni fog az, ami az emlékeiben él, a szép gyermekkor, a felnőtté válás, és itt megszakad a film, mert a folytatás már nem olyan édes, mint egy csupor méz. A távolban feltörnek azok a borzasztó emlékek, melyek tönkretették a mi kis meleg otthonunkat, amikor ki merre tudott, menekült és még mindig érezzük ezt a jelenséget. Vágyunk egy szebb világra, elegünk van már a mostaniból.
    Ha tehetném, mindenkit itt tartanék, óvnék attól a sok nehézségtől, ami majd ott vár mindenkire, félteném azoktól a dolgoktól, amit egy bevándorlónak át kell élnie. Személyes tapasztalatom van ebben, a családtól való elszakadás, az otthonból való kilépés, majd a hosszas visszatalálás, az eltávolodott ismerősök, barátok visszaszerzése, sok-sok fájdalmat, sebet okozott. Azt tapasztaltam, soha nem kell szégyellnünk, honnan jöttünk, mindig büszkék lehetünk a kultúránkra, a tudásra, amit itt szereztünk, soha nem vallanánk velük kudarcot.  Itt, ebben a hazában szívtunk mindent magunkba. A munkához való kemény hozzáállást. Akkor kérdezem én, ha máshol ezt megbecsülik, itt miért nem? Ez a társadalom miért nem képes értékelni mindezt?  Miért máshol kamatoztatjuk az itthon szerzett tudásunkat? Ha örökké élnénk, mondhatnánk, van még idő, kivárjuk.  Várnánk valamire, tudományos robbanásra, hátha feltalálják az örök élet titkát. Bennünk már csak ilyen képtelenség tud reményt ébreszteni. A két évtizede zajló problémák megoldásának lassú kibontakozásához az örökkévalóság szükséges. És ha már ez megvalósulni látszik, jó lenne élvezni is, majd négyzetre és köbkre emelni azokat az éveket, amelyeket elvesztettünk, és amelyek nem pergethetők vissza.
Mindezek után az égre nézve kérdezzük meg: 
    KI veheti el a BOLDOGSÁGOT?

Lajkó Mónika