Változásokra várva

    Bevallom, örülök, hogyha valamelyik munkatársam írása megfelel vezércikknek, vagy legalább is fő hírnek, mert úgy mentesülök az írástól. Ez azért van, mert néha elbizonytalanodok, hogy egyes dolgokat talán csak én láttam másképpen, azzal pedig tisztában vagyok, hogy az újságírás nagy felelősség, mert a leírt szónak súlya van, ami nem száll el, mint a kimondott szó. Legtöbb esetben következménye is van, amely vitákat szíthat, esetleg ilyen kis közösségben, mint a miénk, egyeseknél sértődöttséget, haragot vált ki. Ellenben ha arra gondolok, hogy az ittmaradásunkhoz, a megmaradásunkhoz a közösségünk jobbá és szebbé tételéhez, nem vélemény nélküli, bólogató emberkékre van szükség, akiket csakis a „kibiztosított” munkahely érdekli, akkor, ha vállaltuk a tájékoztatást, csinálni kell. Olyan emberekre lenne ma szükség, akik bátran rámutatnának a hiányosságokra, és építőjelleggel megoldást kínálnának. A sokat emlegetett megállapítás, hogy elfásultunk, közömbössé váltunk, mára már nem igaz. Ma már mindenkinek van véleménye és el is mondja azt, igaz, sokan csak csendben és otthon, de érzik, hogy baj van. Nagy a baj, és az a vélemény sem igaz, hogy „engem nem érdekel a politika”. Igenis, most már mindannyiunkat érdekel a politika, azaz magyarra lefordítva, az a tény hogy mi is lesz velünk? Egyre többet halljuk, hogy nem csak fiatalok, hanem egész családok mennek külföldre a jobb megélhetés reményében. Politikusaink félreverik a harangot, de addig, amíg érezhető intézkedések nem születnek, a kivándorlás folytatódni fog és beláthatatlan következményei is lehetnek. Hajlamosak vagyunk csak a munkanélküliségről beszélni, hogy a munkanélküliség kényszerít sokakat külföldre, pedig nem így van. Azok, akik húszezer dinárt keresnek, és akár dolgozik a férj és a feleség is, és két gyerek is van, úgyszintén a kivándorláson gondolkodnak, mert negyvenezer dinárból egy négytagú család tisztességesen nem tud megélni. Hamarosan nem csak üres házak, de üres utcarészek is lesznek.
    Most már, húsz év után beláttam és megértem, miért siettek kiválni egyes tagköztársaságok a szép nagy Jugoszláviából. Most látszik csak, ki mennyit ért a közösben. Húsz év múlt el azóta, és ez az idő alatt minden rosszat megértünk, amit csak meg lehetett élni. Bocsánatot még senki sem kért a megélt sok rosszért. 2000-ben azt hittük, hogy a sötét körszak lezárult, és sorsunk jobbra fordul. Indult is, és ki tudja, hol tartanánk, ha nem ölik meg az akkori ambiciózus miniszterelnökünket? Nagyon sok olyan tényről értesülünk nap mint nap, amelyeket sejtettünk, de mégis megbotránkozunk egy-egy hír hallatán. Íme, egy a sok közül, amely néhány napja látott napvilágot: „2000 – 2011 között a szerbiai magánosítás során 51 milliárd dollárnyi érték vándorolt külföldi számlákra Szerbiából. Ez a fosztogatás a 3017 állami cégből mintegy kétezret érintett, és ennek a következménye a több százezres munkanélküliség lett.” Egyszerű nyelvre lefordítva, hogy mindenki értse, szabályosan szétlopták az országot. Négy-öt évvel ezelőtt többször hallottuk az akkori ellenzéki pártoktól, hogy Magyarországon talicskával tolták ki a pénzt az egyes vállalatokból. Itt nálunk, ha a fenti adatokat nézzük, teherkocsikkal hordták el. Odaát az akkori miniszterelnök beismerte, hogy hazudtak reggel, délben és este is. A mieink ezek szerint, még uzsonnaidő alatt sem mondtak igazat. Még jó, hogy kormányváltás volt köztársasági szinten, mert ha a fent említett „aktivitások” tovább folytatódnak, itt tényleg nem sok minden maradt volna. Az a borzasztó és felháborító, hogy az elmúlt évek vezető politikusai egyáltalán nem érzik magukat bűnösnek.  Befejezésül hadd álljon itt egy közel hatvanéves úr nyilatkozatának egy része, amelyet a Magyar Szónak adott: „– Sajnos sokáig optimista voltam a hazai dolgokkal kapcsolatban, de amióta megismertem a dolgokat másutt, azt látom, hogy idehaza nem lesz jobb az elkövetkező 20-25 évben sem. Sokszor mondom idehaza, hogy az utolsó, aki kimegy Horgosnál, ne felejtse el leoltani a villanyt, a kulcsot pedig dobja vissza.”
    Hogy igaza van-e az úrnak, azt döntse el az olvasó, mert sem marasztalni, sem küldeni nem szabad senkit. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie.

Gecse István