Sírba viszel

    Egy alkalommal, miközben énekeltem, a kisfiam megkérdezte: „Mami, miért nem lehet becsukni a fület?” Megértettem. De azóta ez a mondat sokszor eszembe jut, mikor hallok valamit, amitől pattogni kezd a ceruzám és írni a hegye. „Majd ha nem leszek, ha meghalok, meglátod! Sírba viszel te hálátlan! Miattad betegszek meg, csak ne sírj, majd ha nem leszek – akkor sírj! Majd visszasírsz te még engem!” – ezen stimulatív, kreatív, civilizált és okos mondatok kreálóinak kellene zárat tenni a szájukra, és azzal büntetni őket, hogy soha, de soha ne tudjanak megszólalni.
    Olvashatunk hasonló tanulságos meséket különböző internetes oldalakon a hálátlan gyerekekről, akik nem adták meg a tiszteletet, és a szeretetet az élő szüleiknek, idejében (!), bezzeg mikor azok meghaltak, összerogyva zokogtak a lelkiismeret furdalástól egy egész életen keresztül. Szorgalmasan meg is oszthatjuk e bölcsességeket, melyek gyermekeink boldog ifjúkorát aranyozzák be. Könyörgök, ez valamilyen nevelési módszer lenne, vagy az életre való felkészítő, vagy a felnőttkorra szánt útravaló? Végiggondolta-e ezt valaki, mielőtt kimondta? Vagy csak gyalázatos emberi tulajdonság? Hát nem tapasztaljuk mindannyian, hogyha mondták időben, ha nem, borzasztó a szüleink után maradt üresség, a csend, lelkünknek abban a zárt szobájában, ahova belépni sajnos többet nem lehet! Mindegy mi, de rosszul vagyok még a gondolattól is, hogy vannak gyerekek és fiatalok, akik úgy érzik - akikkel úgy éreztetik -, hogy „tartoznak” a szülőknek, és fenyegetésektől félelemben élve rettegnek attól a pillanattól, amikor valamelyik szülő örökre eltávozik. Utána lesz egy kőtábla, jobbik esetben márvány, vagy gránit, rajta egy- két szó, idézet és évszám, ahova majd rakásra hordhatják - a lelkileg időben meggyötört emberek - a virághalmokat, hogy hátha látják azok, akik az égen éppen, szerencsés esetben, lefelé néznek.  Kisírt szemmel gyertyát is gyújtanak, halkan könyörögve megbocsátásért, majd hazatérve a temetőből „előveszik” saját csemetéjüket, hogy: „Majd így jársz te is egyszer, ha már én nem leszek, járhatsz ki a temetőbe, sírhatsz, de akkor késő lesz!” Így száll ez a jó szokás, generációról generációra...
    Na, ennek (se) része én biztos nem leszek! Elárulni nem fogom, nekem mit mondtak a szüleim annak idején, mert lehet nem is jól emlékszem, nincs is már jelentősége, mert így is,  úgy is, kimegyek a temetőbe, kiviszem a virágot,  ott vár a kő, a nevek, az évszámok... és ott bizony-bizony ha őszinte leszek -  magamat siratom. Saját szerencsétlenségemet. Ezért konkrét álláspontom van saját gyermekeimmel szemben. Nálam úgy van, hogy amit értük teszek, nem ők kérik, én látom jónak, azokat a szívességeket, melyek nagyrészükben kötelezettségek, és az én eldöntéseim szerint végeződnek el, vagy nem.  Kijár nekem az a lehetőség, anyaként, hogy részben formálhassam gyermekeimet, akik jellemmel igen, de szokásoktól mentesen születtek, készek jó és rossz érzések befogadására. Én nem szimpla életet éltem, de kitartottam az őszinteség mellett és a mérhetetlen önfelál-dozás mellett, ami természetesen, az én mércémmel az.  Sírba magamat viszem – ha viszem, a kiállhatatlan természetemmel, a fölösleges idegeskedésemmel és önkínzásommal. Roncsolom az idegrendszeremet (vagy nem), ha nem vagyok elég ügyes ahhoz, hogy eldöntsem: mely dolgokra vagyok kihatással és melyekre nem, mivel érdemes vergődni és mivel nem. A csalódás is hozzáállás kérdése... Viszont, amit tettem azt részben idővel vissza is kapom!
    Aki megszületik, az meg is hal. Vannak emberközösségek, ahol a halált „ünneplik”, és kérdem én, ha a mi vallásunk azt mondja, hogy a földi élet szenvedései alapozzák meg az örök boldogságot, akkor mi a csodának kell siratni, ha valaki végre eljut odáig!? Sírunk azért, mert többet nem láthatjuk, nem érezhetjük az illatát, nem nyugodhatunk meg a hangjára, egyszóval siratjuk magunkat. Siratom magamat, miközben várom, hogy ebben a fejlődő világban valakinek a technikán kívül a lélek is eszébe jusson, és feltalálja azt a rég emlegetett tölcsért, amivel tudományt és a tapasztalatot lehet fejekbe önteni.  Minden pénzem arra költeném, de remélem majd ingyen osztják..., hogy beleöntsem a fiaim fejébe, hogy hát Istenem, egyszer „magatok” maradtok, hogy majd egyszer valakiket magukra hagyjatok!  Bárhogy csináljátok gyerekek, jól csináljátok! Tökéletes az, hogy vagytok és, hogy ezzel meghosszabbítsátok az életünket, erőt adtok nekünk minden reggel egy új uzsonnás doboz elkészítéséhez, tanítatok bennünket minden modern dologra, hogy ne butuljunk gyorsan, formában tartatok bennünket, mert másképpen nem tudunk követni benneteket és élménydús, vidám veletek az élet! Mi hálátlanok pedig sűrűn panaszkodunk – mert..., hahaha..., szülők vagyunk! Pedig olyan jó, mikor rosszak vagytok, csintalanok és szófogadatlanok, mert a méreg bennünk erőt szül és attól lesz még egy nap, és még egy nappal hosszabb!
    Most is, mint minden évben, eljön az ünnep, amikor emlékezésnek szenteljük időnket, egy-két röpke napig. Ilyenkor lelassulva, méltóságteljesen, Rájuk emlékezünk, anyukra, apukra, mamákra, tatákra, szerelmekre, testvérekre, barátokra, róluk beszélünk, felelevenítve emlékeinket szinte életre keltjük Őket, olyan ez mintha újból velük lennénk. Ne sírjunk emberek! Ne sajnáljuk magunkat..., mosolyogjunk, mert az idő nagy úr, mert az idő nem hozható vissza, hát ne vesztegessük holmi gyásszal. Aki kérte is valaha – miután megpihentette lelkét, és az ígért boldogságban nyugszik örök helyén – már nem kéri, hogy könnyel öntözzük idővel elszáradni induló bánatunkat. Helyén engedjük – mint jó példa gyermekeinknek –, hogy új virág nyíljon, tündökölve az élet színeiben.

Pergel Zsaklina