Megengedett kilengések

    Ha a testnek van tengelye és a tengelynek szabad tere, minimális kilengésre - akkor ebben a megengedett szabadjáratban kicsit jobbra-balra billegve..., valahogy így emlékszem a járására, kellemesen billegő, de biztos lépteit ma is felismerem, felismerném.
    Van szerelem első látásra, sőt, van szerelem első látásra – mielőtt meglelnéd a másik tekintetét.  Velem is megtörtént, mondjuk 100 éve, pontosan hadd ne áruljam el, de piszokul régen volt. Megkerestem a tekintetét, és próbáltam úgy „állni”, hogy eltakarjam előle a világot, sikerült. Hatalmas termete gyöngédséggel párosult, finom ápoltsága pedig megőrizte férfiasságát, szőkesége enyhítette bátorságát és kék tekintete szemüveg mögé rejtve még vonzóbban ragadta el szeretetére vágyó lelkem. Az Ö szeretetére vágyó lelkem. Ez nem első szerelem volt, nem mindörökké tartó, életre szóló – ezeken akkor, már többé-kevésbé talán túl is voltam – ez a szerelem  hirtelen jött, váratlanul de egyértelműen – egyértelműnek született és felejthetetlennek! Örülök ma is, hogy megtörtént, és így, évek multával, ahogyan kialakult az életem, ahogyan ölel a megálmodott jelen, bátran mondom: szerelem volt! Nem publikus, világnak szóló, csak egy csendes, személyre szabott szerelem.
    Megjelent, megláttam és elöntött. Minden porcikám apró részecskéje az ö hullámhosszára rezzent, kellemesen elzsibbadva, mámorba, vakon és süketen éltem így, azon a 62 napon át és utána még hosszú-hosszú hónapokig szerelmével ejtett sebeimet ápoltam, miközben rémülten és üresen néztem magam elé.  Hirtelen súlytalanná váltak az érzések és színtelenné a tarka világ. Lelkemen a hegek – mint a legmegrázóbb érzelmek, titokban való túlélésének kitüntetései – finom vonalai ma is ujjheggyel érzékelhetőek, és érintve őket, meleg mosoly ül, ma már karakteres ráncoktól, jellemes arcomra és tekintetem messze repül:
    Régen a szerelem, ha szenvedéllyel párosult, nem torkolt szükségszerűen a kielégítésébe. Akkor – az én időmben – az volt a „divat”, oly módon helyet hagyva nekem a már színes fantáziám, tovább fejlődésére. Így volt az régen, amikor a kezek vonalai, a bőr tapintása, a szem csillogása, a szorítás, az ölelés, a simulás, a harmónia, a fizikai egymásrátalálás módja, az órákig tartó beszélgetések, a lelki kielégülés és egymásnak szellemi magasra emelése adta meg a színvonalat. Tisztelettel és méltóságteljesen tudtunk szerelmesek lenni, napokig gondolatokkal táplálkozni, véletlenszerűen, mindig ugyanott, ugyanakkor találkozni, és lényének hiányát, magányos éjjeleken, enyhíteni, órákig hajtogatva oda-vissza, az összegyűjtött adatokat tartalmazó filmtekercset a fejemben:  ...és lassan leveszi szemüvegét, gondosan összecsukja és biztos helyre teszi és egy kimért, férfias mozdulattal felém fordul, mintha azt mondaná: rád figyelek! ...és mesélt nekem a szokások, a mentalitás, a nevelés, a származás fontosságáról, a mamáról, aki látta, hogy ő boldog, a született vagy tanult  értelemről, a gyökerekről, a családról, a faluról... és a nagyvárosról, a színlelt finomságról, egyszerű dolgok lényegéről. Tudtunk így szerelmeskedni szavakkal, tekintetekkel, érintésekkel, illatokkal és ízekkel. Együtt enni egy almát, falatot cserélni, ketten rágni ugyanazt, egyszerre nyelni és nevetni, nevetni, nevetni! Megélni az abszolút vonzódást, miközben meg „nem élni azt”! Szerelmes voltam a mozdulataiba, a nyugodtságába, az intelligenciával megteremtett humorába, a szabad lelkébe, melyet rabságban tartottak, és ma sem haragszom, amiért nem tört ki és nem vállalta a szabadságot – velem. Hisz én sem tettem, inkább „szabadjára” engedtem őt, és túlélve az érzelmi válságot, ma erre a döntésemre büszke vagyok. Ez ettől lett ilyen – értékes „darab” a fiatalság feliratú fiókomban. Ily módon helyet hagytam a fantáziám szülte folytatásnak, amelyben megteremtődött a nem létező tökéletesség.
    Mindebből maradtak dolgok, nagy apróságok, mint egy verseskötet, egy képeslap, egy tengerillatú szuvenír, és egy elveszett tarka kalap... ebbe a pár darabba belefér a 62 nap. De volt Tisza-part, kockás pokróc, szőlőszemek, egy gyermekdal, ami kitölt egy egész életet. Valahol azt olvastam, hogy egy indián hit szerint, ha a folyón valakit a hátadon átviszel, örök életre magadhoz kötöd. És egyszer a Tisza milyen keskenynek tűnt... de elég szélesnek ahhoz, hogy így járjak én is. A hátán úsztam mielőtt magához láncolva elment.
    Néha felkapom a fejem – ismert gyermekdal (!), és lehalkítva a jelen zaját dúdolászok:
    „Paff a bűvös sárkány....
    ...volt egy játszótársa, úgy hívták, hogy Jani...
    ...a tengert együtt járták, repült a kis hajó...
    Paff hátára felült Jani, így utazni, jó...
    Lassan a könyves szekrényemhez megyek, ujjaim húzom a könyveken, mintha olvasnivalót keresve véletlen megakadna a szemem egy versesköteten. Nem is kell keresnem, bevallhatom, pontosan tudom, hol pihen a kék, kemény borítású „Aranygyapjú” című kötet, közepén, az író, Mécs László arcképével, régi ajándék, kedves verseskötet, kijelölt versel – nekem szól(t) :
    „...E dalt szemeid úgy tekintsék,
    Mint postalepkét:
    Viszi a föld, ég minden kincsét
    Ha tűvel hímporára írom:
    Szeretet!”
    Finoman lefújom a port róla...mert a jelen biztos, mert a jelen élhető, és  így a poros múlt is vállalható. Amikor a mosoly könnyen kanyarodik, és új vágyak nem gyötörnek, amikor uralod tested, és ha a képzelet belefér a megéltbe, akkor kellemesen barátkozhatsz azzal, ami elmúlt, amitől lettél, amitől ilyen a ma, akkor nem félsz emlékezni. Sőt, jó róla beszélni, büszke vagy rá és így születik ez az írás. És ha a testnek van tengelye, akkor a léleknek is, talán ...és, akkor van megengedett kilengése, akkor  – azok a percek és pillanatok, röpke gondolatok, amikor jobbra-balra billen az emlékezés, és eszembe jut a nem életre szóló, 62 napos, nyomot hagyó szerelem – első látásra.

Pergel Zsaklina