• Templomban asztalos? – kérdezhetné valaki csodálkozva a mai riportunk címének hallatán. – Hát ilyen is van? Van bizony. Mert a templomban is vannak fából készült dolgok, nem is akármilyenek. Igazság szerint ott különleges, olyan „ünneplő dolgok” vannak, amik máshol nemigen. Gondoljanak csak a fakazettás festett plafonokra az erdélyi református templomokba..

    Az adai templom legnagyobb léptékű fa-felszerelése a kétoldali padsor, ami már olyan sokszor kivívta elismerésünket, mert szép, esztétikus, funkcionális, kényelmes, szilárd, azaz jó. Nos, ezeknek a padsoroknak a készítője egy adai asztalosmester, a mi jó ismerősünk, Hodik Dávid. Hetente én is a jobboldali padsor negyedik vagy ötödik sorában ülök, és már sokszor szemügyre vettem ezt a szilárd alkotmányt, most pedig arra szánom magam, hogy bemutassam az olvasónak a készítőmesterüket, a Szélső utcában lakó Hodik Dávidot, aki az idén már 74. évét tapossa, hát értelemszerűen nyugdíjas.
    − 1984. március 15-én (micsoda kivételes dátum: a magyar szabadságharc ünnepe!) írtuk alá a szerződést Sörös Antal akkori plébánossal e padsorok elkészítéséről – mondja Dávid, és hozzá teszi azt is, hogy előzőleg a plébánossal elutaztak Újvidékre és megtekintették az ottani főtemplom padjait, mert úgy volt, hogy azokról vesznek mintát.
    − Én itthon hosszadalmas, gondos munkával el is készítettem egy hasonló, faragott minta-padot, de azt nem találtam jónak. Mondtam is a plébános úrnak, hogy a mi templomunk oltára, sem a díszei nem faragottak, nem illenének ide a cifra padok sem. Hanem elkészítettem ezeknek a mostaniaknak a mintáját, az én elgondolásom szerint. Ez tetszett is Sörös atyának és szabad kezet, azaz jóváhagyást kaptam a munkához.

A mester és a munkája: a padok akármelyik templom becsületére válnának!

    Honnan jött az anyag, az a rengeteg tölgyfa?
    − Szlavóniából hozta egy nagy kamion, felvágottan, a méreteknek megfelelően. Igen ám, de még nyers volt: a rendes asztalos meg sohasem dolgozik nyers fával, csak szárazzal. Aki valamit is ért az asztalos szakmához, az tudja miért: mert a fa állás közben szárad, összehúzódik, a csapok meg kilazulnak és mozog, billeg az egész, a végén meg széthullik.
    No, az udvar megfelelő helyén leraktuk, tetőt húztunk fölé és kerek három esztendeig ott száradt magában. Mikor megfelelőnek találtam, elkezdtem a munkát, ami majdnem egy évig tartott. A rendeltetési helyen – a templomban aztán összeszereltem a részeit és – hála Istennek – még a mai napig is olyan szilárdan állnak, hogy meg se lehet mozgatni!
    Az elkészítésnél sokat segédkezett Rudi fiam (aki ma Kanadában él) továbbá Százi Antal, Tóth Károly, Véber József. A festők, akik befestették szadolinnal Szincsák István és Tóth László voltak.
    És valóban: most, 2009. március 15-én, vasárnap, néhány fénykép erejéig, a mesterrel bementünk a templomba és ő ismételten szemügyre vette a munkáját, rángatni próbálta ide-oda (meg én is!), de bizony a padok meg se mozdultak!
    − Nem úgy mint Pecellón, ahol a padoknak nem csináltak hátsó támfalat, hanem üresen hagyták, ezért van mikor az ottani plébános úr rászól a hívekre, hogy ne izegjenek- mozogjanak, mert nyikorognak a padok, és nem lehet hallani a prédikációt!

Kép 1958-ból: (balról jobbra) Harangozó Lajos, Kobrehel Antal,
Török György, Hodik Dávid és Dóczi Lajos

    Hogy kezdődött az asztalosság? Mi hajtott rá erre a szakmára?
    − Anyai nagybátyám, a Lajkó Gyura bácsi annakidején az adai Balog Imre bácsi asztalosnak dolgozott és ő mesélte nekem, hogy annak a műhelye kiváló német gépekkel van felszerelve. Van ott abrichter vastagolóval és fúró szupporttal, aztán szalagfűrész, meg cirkula, mind első osztályú fölszerelés. Én, mint gyerek, elgondoltam, hogy ez nekem pont jó lesz: a gépek mellett majd ülve is lehet dolgozni!
    El kellett telnie azonban egy évnek, mire fölvett inasnak. 1950-ben lettem inas. A műhely a Rica-féle műhely volt, a Laták Béla bácsinak slégan által, a Zentai utcán. Ez a Rica műhely olyan volt, hogy azelőtt temetkezéssel is foglalkoztak. Volt ott két halottas kocsi is, meg ravatalozók, és a többi kellékek. A gazda, a Rica Máté bácsi azonban meghalt, a Juliska néni özvegyen maradt, a Balog Imre bácsi asztalos meg elvette, és az egészből így lett asztalosműhely. Tehát 1950. október 10-én lettem inas, és az elején bizony nagyot csalódtam. Az ülés helyett egy hétig egy áltó helyben a gyalupad mellett szögeket egyenesítgettem! Meg mindenki parancsolt: a gazdasszonyt, meg az anyját, a Barta nénit asszonyságnak kellett szólítani, és minden munkát el kellett végezni.

Az emlékezetes szerződés a templomi padok készítéséről

    A nap azzal kezdődött, hogy 6-kor várt 5 üres kána, azokat a Surányi borbé sarkán lévő folyós kútnál meg kellett meríteni, és haza kellett vinni a vizet. Ezt közösen csináltuk a Marcinka Gyurkával, a másik inas meg – ha hideg volt, vagy tél volt, megtömte a dobkályhát forgáccsal meg fűrészporral, mert azzal melegedtünk.
    A munkaidő 6-12 óráig – aztán 1 óra ebédszünet, haza kellett menni – majd 13-18 óráig tartott, de amikor liferáltuk a kész bútort, este nyolcig, kilencig is bent voltunk, vagy szállítottunk. A kisebb darabokat kézben vittük a megrendelőnek, a nagyobbakat meg kiskocsin szállítottuk.
    Végülis az idő a tanulásban  megtette a magáét.
    − Az elején sehogy sem állt kezembe a szerszám, később azonban belejöttem. Hetente 500 dinár fizetést kaptam, végül pedig már hetente 300 dinár ajándékpénzt is adott a mester, mert tetszett neki a munkám! 1955-ben berukkoltam Szlovéniába, ott is asztalosműhelyben dolgoztam. A gépi megmunkálásra állandó kimenővel kijártam egy ottani privát asztaloshoz – akinek még jobb gépei voltak, mint az adai mesternek. Az is látta a munkámat, és amikor leszereltem, ott akart fogni, hogy maradjak nála, jó fizetést ad. Akkor most én is szlovén lennék…
    Hogy néztek ki akkor a bútorok?
    − Akkoriban a bútorgyárak még nemigen voltak kifejlődve, így egyedi rendelésre készültek a bútorok. Emlékszem, politúros bútort készítettünk a Laták Borinak. Finom munka volt. Fényesítő asszonyok is dolgoztak rajta. Fényesítették habkővel, spiritusszal és serlakkal. A Nagypál Kató néni ezt nagyon szépen csinálta, meg a Prágai Mariska, a Pozsár Borbála, a Szepesiné Boja Veronka.
A blind furnért meg túrúenyvvel ragasztottuk. Ezt az enyvet mi készítettük tehéntúrúból, amit rendelésre egy tanyai asszony hordott a mesternek. De nem ám friss túrúból, mert annak felit megettük volna, hanem olyan állott túrúból, ami már állásában megbüdösödött, meg is kukacosodott. Enyvnek azonban jó volt.
    Enyvet is készítettél?
    – Hogyne. A túrút át kellett paszírozni egy ládába, és miközben egy fatönkölővel megdolgoztuk, oltottmeszet kellett hozzáadni. Addig kellett dolgozgatni, törni, tönkölni, amíg könnyen kezelhető, képlékeny nem lett: hogy könnyen lehessen kenni, azaz, hogy ne gyönge, de kenőképes legyen. Tehát addig kellett dolgozni, amig meg nem adta magát!
    A bútorfestőnk a Topai Jóska bácsi volt, de dolgoztam együtt a Véber Józsival, az Apró Zolival, később a Joó Feri bácsival a Nagypál-házban lévő műhelyben. Ekkor már átálltunk az épületasztalosságra: az egyre másra szaporodó magánházakra készítettünk ajtókat, ablakokat, meg padlókat. Mind többször vállaltam privát munkát is, ilyenkor magam készítettem végházakra az ablakokat, spalettás ablakokat. A Kóspál tanító bácsi házát például én szereltem fel ilyen nyílászárókkal. Később a Dóczi Lajos bácsinál dolgoztunk, akinek én voltam a jobb keze. Itt is ajtókat, ablakokat, meg padlózatot készítettünk.
    Milyen faanyagot használtatok?
    – Legtöbbször fatelepről vásároltunk, de a Hubert háznál is volt egy fűrésztelep, onnan is válogattunk. Később, amikor privát lettem, a Péterváritól is sok fát vettem. Csak rá kellett néznem a rönkre, és már tudtam, jó-e az nekem, vagy nem. Legtöbbször fenyődeszkát  (jela) használtunk, de én legjobban szerettem a borókafenyőt (smrča). Hozzám csak speciális anyag jöhetett be. Még húsz év múltán is tudtam, melyik deszka honnan való!

A mester a lakásában a maga készítette ajtó előtt.
Ilynekből készült számtalan a sok-sok megrendelőnek

    Milyen volt a privátság?
     – 1965-ben nyitottam ki. Műhelyen első munkája dr. Komlós Sándor és dr. Bacsi László egyemeletes lakóházának ablakai, ajtói voltak. Rajtuk kívül még nagyon sok épülő házat én szereltem fel famunkával. Úgyszólván fél Macedónia ajtói, ablakai, padlói az én kezemből kerültek ki. A munkaidőm reggel hattól éjfélig tartott, így 1950-től 2005-ig egyetlen szabadnapom sem volt. Közben 1995-től nyugdíjas vagyok, ma már nem is dolgozok, mert minden baj utolért, Szép volt, sok kuncsafttal elbeszélgettem, örültem, ha meg voltak elégedve. Mondogatták is, hogy arany kezem van. Mára azonban már a lábaim se bírják az állást, ezért a földeket se munkálom, mind ki vannak adva.
    Most már csak az emlékeknek élünk a feleségemmel, Berki Irénkével. Szeretnénk megemlékezni a munkatársakról, a többi adai asztalosról, akikre szeretettel és tisztelettel gondolunk: Balog Imre, Lajkó György, Dóczi Lajos, Gavro Vrgov, Lalica Prekajski, Varga Dániel, Csuzdi György, Joó Ferenc, Volford Sándor, Német Antal, Német János, Molnár Géza, Vince János, Kelemen Imre, Nádoba Géza, Tóth Sándor, Jovica Mrđanov, Százi Antal, Gaál János, Fleisz Géza, Véber József.
    Hol mindenhol dolgoztál?
    1953-ban Törökfaluban épült a városháza: az ablakokat, ajtókat, a padlót mi készítettük. Három inas volt kint, az Antal kocsmában ebédeltünk, de mondtuk a mesternek, hogy az nekünk nem elég. Erre ő minden nap kerékpárral hozta ki nekünk az ebédet. Viszont reggeli, vacsora is kellett: egy hét alatt 36 liter tejet ittunk meg, a mester meg fizette.
    Dolgoztam Zentán is, és ahol csak megfordultam, mindenhol tanultam valamit. Adán is volt egy asztalosipari vállalat, a Novi dom, ott is dolgoztam. Ez a vállalat kulcsrakész állapotban adta át az új házakat és kellettek az ablakok, ajtók. Jártam a horvát tengerparton is. Három ízben is le kellett utazni huzamos időre, mert ott meg gyermeknyaralókat, bungalókat építettünk.
    Akárhol is jártam, új munkafogásokat sajátítottam el, és a saját műhelyemben ezt mind előnyösen fel tudtam használni.

Egy nélkülözhetetlen  asztalosgép a jóminőségű szalagfűrész (1910)

    Végezetül akad-e egy humoros történet a dolgos mindennapokból?
    – Egyszer a Miklós Pista bácsi hozott valami lambériát, hogy egy kisebb ablakra is készítsek belőle megfelelő borítást. Én meg is csináltam, kisebbre vettem, hozzáillesztettem az ablakhoz. Mikor Pista bácsi meglátta, elkezdett válogatni, hogy mért ilyen, mért nem olyan, és így tovább. Végül igazítottam rajta, ő meg meggyőződött, hogy úgy a jó, ahogy én csináltam. Kérdezte, mit fizet? Mondtam neki, semmit. Nem tetszett a munkám, nem is kell fizetni érte. Erre ő azt mondta: ha nem fogadod el a pénzt, én bepöröllek téged! Ez aztán megnyugtatott, mert egyfajta elismerés is volt a munkámért és ő is belátta, hogy nekem volt igazam!

    Jellemző, hogy a beszélgetésünk alatt akárhová néztem a lakásban, mindenhol a mester keze nyomát láttam. Ízléses, rácsos térelválasztó elemek, faburkolat, dísztárgyak elhelyezésére szolgáló polcocskák, fa-korlát a teraszon és még megannyi kedves ízléses részlet, ami nemcsak az ő házát, hanem még megszámlálhatatlan adai lakás szobáit díszíti, teszi szebbé és komótosabbá.

Király János