Ami valamikor természetes volt, annak ma örülni kell

    Így választások előtt, a pártok többsége, és az önkormányzati vezetés, igyekszik beszámolni, mi minden épült és történt az elmúlt időszakban, és milyen beruházások várhatók az elkövetkező években. Ez a természetes, hiszen a választópolgárok megnyeréséhez, a minél több szavazat begyűjtéséhez ez elengedhetetlen. Aki kicsit jobban belemerül ezekbe a beszámolókba, tervekbe, amelyeket általában minden háztartásba eljuttatnak, könnyen felfedezheti, hogy egy-egy beruházás többüknél is szerepel. Igazából én is akkor figyeltem fel ezekre az adatokra, amikor az adai hídépítésről több anyagban, újságban ugyanazt olvastam. Nem szimpatikus egymás érdemeit kisajátítani, de a politika az már csak ilyen, abban mindent szabad, semmi sem szent.
    A beruházásoknak, a fejlődésnek örülni kell, de azért hatalmas ovációt, lelkesedést mégsem kellene elvárni tőlünk. Miért? Először is azért, mert tudjuk, hogy a pénz továbbra is a fővárosba megy. Onnan egy kis része, igaz, több mint a kilencvenes és a kétezres évek elején, de még mindig kevés kerül vissza a tartományba. Az önkormányzatok saját sikerüknek könyvelik el, ha ezekből a pénzalapokból bizonyos eszközöket szereznek egy-egy beruházásra. A pártok is, amennyiben az ő embereik ülnek ezekben a bizottságokban, vagy vezetnek egy-egy tartományi titkárságot, azzal dicsekednek, hogy melyik községnek mennyi pénzt hagytak jóvá. Azt nem értem, miért olyan nagy dolog ez, hiszen a munkájukat végzik és fizetést is kapnak érte, nem is keveset.
    Még azt is emlegetik, hogy vannak olyan szegény községek, ahol a terveket sem tudják kipénzelni, erre is ők biztosítanak eszközöket. Vajon ezek a települések az okai, hogy ilyen helyzetbe kerültek? Tudom, hogy ma nem szimpatikus az egypártrendszert emlegetni, de a „tegnap és a ma” közötti összehasonlítás végett mégis megteszem. Valamikor minden község vezetősége ugyanannak a pártnak a tagja volt, mint azok, akik a tartományban a pénzt osztották. Egyre kellett csak ügyelni, hogy a tartomány minden egyes része arányosan fejlődjön. Ma a „demokráciában”, a többpárt-rendszerben, a pénzszerzési lehetőség nagyban attól függ, hogy az önkormányzati vezetőség párttagsága megegyezik-e a pénzosztók párttagságával. Ezért talán még érthető is, amikor az önkormányzatok vezetői a község érdekében azokkal a pártokkal szimpatizálnak, akiknek a kezükben van a „széf” kulcsa. Tehát, ami valamikor természetes volt, hogy minden község a nagyságától és fejlettségi fokától függetlenül kapta a pénzt, ma minden dinárért harcolni, a végén örülni kell. Ezért van ma az, hogy egyes települések úgy járnak, mint az egyszeri cigányzenekar nagybőgőse, aki, miután látta, hogy a lakodalom után a prímás szétosztja a keresetet a többi zenész között, megkérdezte, hogy neki nem jár? Mire a prímás gyorsan rávágta: „Tudod Zsiga, járni jár, csak nem jut!”
    Az, hogy a pénzelosztás reálisan történik-e, vagy sem, az alábbi, saját példánkat veszem alapul, az olvasó pedig majd véleményt mond róla. Moholon a főutcán, tavaly városi megvilágítást kaptak, új sárga, áramtakarékos világítótesteket szereltek minden karóra. Aki nem látta, érdemes este megnézni, erről csak elismerően lehet szólni. A napokban kezembe került két „nagy párt” újságja, melyekben az szerepel, hogy Moholnak 2008-ban 15 millió dinárt hagytak jóvá a közvilágítás felújítására, ami azt jelenti, hogy minden egyes karóra az egész település területén új lámpatesteket szerelnek fel.
    Az adai két helyi közösség is elkészítette a terveket a főutcákra (Moša Pijade, Moholi út, Ž. Zrenjanin, Tito marsall, D. Obradović, Lenin utca, Zentai út, Đ. Đaković és Sava Kovačević), és pályázott. A beruházás mindössze 3 millió dinárba kerülne. Nem hagyták jóvá, és így, egyelőre, maradnak Adán a gyengén kivilágított, sötét főutcák. Szerintem az itteni pártaktivistáknak jobban oda kellene figyelni az elosztásokra, és ilyen esetekben lobbizniuk kellene, mert meggyőződésem, hogy mindannyian nagyon is számítanak az adai választópolgárok szavazataira, május 11-én.

Gecse István