GYERE EL HOZZÁNK IS!

    - Merre van a Dózsa György utca? – kérdezősködtem Moholon. Ismerem már a falu utcáinak java részét, de ezt éppen nem tudtam, merre van. Van, aki térkép után tájékozódik, én inkább kérdezősködöm. Bízom az emberek jóindulatában, és a legtöbbször készséggel útba is igazítanak. Így volt ez ezen a borongós decemberi délutánon is, amikor télapóruhába öltözve igyekeztem eljutni a Robika nevű kis nebulóhoz.
    - Ezen az utcán két utcát előre, utána balra fordul a Télapó bácsi – igazított útba mosolyogva egy fiatal asszonyka. Meg is találtam a keresett utcát, és utána már nem volt nehéz rátalálnom a vendéget váró, színes égőkkel díszített házra, ahol az öt éves kisgyerek már az ablakból leste érkezésemet. Robika nem ijedt meg, várt a Télapóra, és készült is. A köszöntés után bátran állt a messziről jött vendég elé, és már dalolta is a Hull a pelyhes fehér hó… kezdetű dalocskát. Hagyta magát kifaggatni, és rövid, de értelmes válaszokat adott a nagyszakállú kérdéseire. Nem sietett a csomagot kibontani, mint ahogy a többi gyerek szokta, akiknek a Télapó csak addig érdekes, amíg a csomagot át nem adja. Őt inkább a Mikulás bácsi érdekelte, mert állandóan így szólított. Elő kellett adni a rénszarvasok, a száncsengő, a manók és Tündérország történetét. Kiszínezve, részletesen és mindenre kitérve. A szakállam ráncigálva, botomat kipróbálva győződött meg a Robika arról, hogy hozzá bizony az igazi Télapó látogatott el. Valóban hálás is volt, hiszen mindvégig az öröm, a mosoly ült az arcán, és a végén a „Jöjj el hozzánk máskor is!” mondattal búcsúzott.
    A történet azonban nem itt fejeződik be, hiszen az utcára érve várt a meglepetés. Egy pici, hosszú, szőke hajú leány várt a kapuban. Látta a Télapó bácsit bemenni a Robikához, és szaladt, hogy hozzá is menjen el a gyerekek legnagyobb barátja. Néhány pillanatig meglepetten néztünk egymásra. Erre nem készültem, hogyan mondjam el neki, hogy a nagyszakállú csak azokhoz a gyerekekhez megy ki, akiknek valakik megrendelik ezt a szolgáltatást. Igen, mert a Télapó bácsi is elkommercializálódott, minden gyerekhez már nem juthat el.
    Egy cukorka után kotortam a nagy piros zsákomban, és a mintegy hat éves pirospozsgás leányka kezébe nyomtam. Ezzel azonban. úgy látszik, nem elégedett meg a csöppség.
    - Gyere el hozzánk is! – szólt szinte parancsoló hangon. Nem volt mit tenni, kézen fogtam a kislányt, és beletörődve követni kezdtem. Most már ő irányított. Határozott léptekkel húzott maga után. Vagy négy házzal arrébb rámutatott a kapura.
    - Mi itt lakunk! – közölte velem, és már nyitotta is a kaput. Egy fiatal pár fogadott bennünket az előszobában egy kissé meglepetten, hiszen mint később kiderült ők sem tudtak róla, hogy a kis Adrienn nyakon csípi a Télapót.
    - Az ablaknál játszott, amikor egyik pillanatról a másikra eltűnt – meséli vidáman az apuka. – Már keresni indultunk, amikor betoppantak.
    A leányka hihetetlenül szép, és a korához képest hosszú versikével ajándékozott meg. Szerencsére mindig egy-két csomaggal többet viszek puttonyomban, amikor útnak indulok, így a zsákomba nyúltam és a csillogós szemű, fülig mosolygós picinek a kezébe nyomtam.
    - Tessék, ez a tiéd – mormogtam mély hangon, és élveztem azt a rég nem tapasztalt nagy-nagy örömöt, amit vendéglátóm produkált. Ha másért nem, ezért már megérte eltűrnöm azoknak a gyerekeknek a sírdogálását, akik megijedtek a Télapótól, azoknak a találkozásoknak a kellemetlen hangulatát, amikor csak a csomag, meg a csoki volt a fontos, a rám melegedett ruha, a sáros utcák és a sokszor pimasz mosolygás okozta bosszúságokat. Egy kislány, aki a Télapónak is örömet okozott.