LV. ZÖLD LEVÉL – 2005. JANUÁR

    A Föld majd minden táján rendkívüli, szokatlan időjárás uralkodik, és egy helyütt kellemes, más helyütt pedig kellemetlen, mondhatni borzalmas állapotokat hoz magával. Gondoljunk csak a december végén az Indiai-óceán térségében bekövetkezett földrengésre, majd az utána következő szökőárra, amely a fölmérhetetlen romboláson kívül majdnem kétszázezer ember halálát okozta.
    Nálunk decemberben és január elején tavaszidéző, szokatlanul meleg, kellemes időjárás uralkodott, és több napon át is 14 fokot mértek. Ez valószínűleg hőmérsékleti rekordnak számít, ám összehasonlítási alapunk nincs, mert Adán meteorológiai állomás sincs. A helyzet azonban hamarosan megváltozhat, mert a helyi Zöld Sziget Ökológiai Mozgalom (Környezetvédelmi Egyesület) tervbe vette, hogy – az újvidéki Meteorológiai Intézettel karöltve – az idén egy igazi meteorológiai állomást próbál felállítani, ahol naponta jegyeznék a hőmérsékleti, a csapadékmennyiségi, szélerősségi, szélirányi adatokat, valamint a légnyomás és a levegő páratartalmának változásait. Ez okos kezdeményezés, csak az a baj, hogy későn jutott eszünkbe. Ám semmi baj, hisz a közmondás is azt mondja, jobb későn, mint soha!

Kékcinege a fenyőágon

    Előbbi Zöld levelünkben arról elmélkedtünk, hogy mely picinyke, vagy kevésbé picinyke madaraink maradnak velünk évről-évre a téli zimankóban is, és most róluk, egyikükről, a kékcinegéről mondok el egy szívmelengető történetet, amit az egyik adai természetszerető barátom, Világos László mesélt el nekem.
    Karácsony táján feleségével együtt a háza előtt lévő orgonafán ugrándozó, orgona-magvakból lakmározó cinegecsoportot figyeltek az ablakon át, amikor váratlanul szétrebbentek, de úgy, hogy egyikük egyenesen nekirepült az ablaküvegnek, és elaléltan esett a fűre. Laci barátom utána kukucskált, és látta, hogy a madárka nem mozdul.
    Gondolt egyet, kisietett hozzá, tenyerébe vette, majd bevitte a szobába. Markában melengette a piciny testet, és érezte, hogy ver a szíve. Néhány perc után magához is tért a madárka, olyannyira, hogy már csipkedni is kezdte Laci kezén a bőrt, ami biztos jele volt annak, hogy életben marad.
    Ekkor kivitte a ház elé, kinyitotta tenyerét és elengedte. A madárka egy kört csinált a feje felett, majd a vállára szállt. Kezével elhessentette, de a cinege egy nagyobb kör után ismét barátom vállán landolt. Lacinak és feleségének ellágyult a szíve, mert félreérthetetlen jelét látták annak, hogy a cinege köszönetet mondott neki az életéért. Utána csakhamar fölröppent a közeli fenyőfára, majd kisvártatva távozott.
    A történetet hallva, egy másik madárkedvelő ismerősöm jóváhagyólag elmondta, hogy évekkel ezelőtt vele is hasonló eset történt az egyik tavaszon, amikor a Zenta felé vezető műúton az ugarba mentek, és az úttesten egy mozdulatlanul fekvő „madártetemet” látott. Megálltak, kézbe vette, és szívveréséből érezte, hogy él. Úgy gondolja, hogy barázdabillegető lehetett. Valószínűleg autó üthette el, és ápolásra szorult. Hosszabb ideig a markában melengette, dédelgette, mígnem erőre kapott és elengedte. A madárka visszatért, egy tiszteletkört írt le megmentőjének feje felett, majd tovaszállt.
    Nos, mondanom sem kell, ezek a barátaim igazi madárbarátok is, amilyenekből olvasóink között is sok van. Lehet, hogy mindegyikük életében történt is már a leírtakhoz hasonló példa.

Király János