J N H

    A ház ahonnan jöttünk, örökös. A kilincs fogása, a beszippantott otthon illata, a fénysugarak útja, amely átszelte a ház porát. A csapvíz íze, a kenyér helye, Anya hangja és Apa dala, örökkön örökké marad. Mindig hallani a nevetést és érezni egy-két elejetett könny fájdalmát, a végtelen harcban, amelyben legyőzni próbáljuk a legyőzhetetlent.
    És van, ahogyan van az évek során, van, aki van, jön, aki jön és mennek is el elegen, de valakivel házat építünk. Tégláról téglára, mint lépcsőről lépcsőre alakulnak a falak, az élet. Rakjuk, formáljuk közösen, keverjük az anyagot, amely állaga, vagy mint légkönnyű simogató selyem röppent át bennünket évről-évre, vagy néha sűrű nedves ködként állja a szemünkből sugárzó nagy tervek útját.
    Ketten. Összetalálkoztunk, és házat építünk. A kapu már árulkodik, az udvar, az elültetett növények, a Buksi tekintete, az ajtó, amelyet azért tettünk a falba, hogy nap, mint nap belépjünk rajta, mind-mind rólunk árulkodik. Nyitjuk-csukjuk és zárjuk a nagykaput, ha mindketten belül, vagy mindketten kívül vagyunk és addig közös a ház, ha nálad a kulcs és nyugodt vagyok. Megmentve valamit a régi házból, ahonnan jöttünk, beépítve e falakba - melyek kisajátított terének melegében leltünk otthont – lettünk életünk gazdái. Most vigyázva az elejtett könnyekre, amelyeket már mások visznek magukkal, hogy magános perceikben sajogtatják szívüket, élünk nevetve, hogy maradjon a hang, mint szép emlék. Ez az illat, amit mi keverünk, cirógassa egykor gyermekeink üres perceit, azokat a ritka pillanatokat, amelyekben megáll a rohanó világ velük, időt adva nekik. Építsük a közös házat, a közös életet, építsük még élünket az utolsó pillanatig, addig, amíg szemünket nyitni bírjuk és egy perccel talán attól is tovább. Azután elcsendesül minden, kialszanak a fények, a Buksi nem csahol, a fák kiöregednek, a bejárati ajtó fáradtan nyikorog, a lehullott vakolat a földön hever majd sokáig, miközben az utolsó ebédre emlékeztető konyhaillat körbeszaladja a házat, majd örökre tovaszáll. Csendes lesz minden, hideg és a valamikor féltett értékeket képviselő bentlakó tárgyak kifutó modellekként értéküket veszítik. Lehet, megmenekül egy vállkendő, egy régi óra vagy egy képkeret, valami, ami valakinek a kihalt házba mindig otthont lehel. Magunk mögött hagyjuk, a megavasodott, be nem váltott terveinket, miközben utoljára söprik este fényesre a lépcső kövét csusszogó házipapucsaink. Majd kiszáradt fürdőszoba jelzi, régen laktak itt, finom por üli helyünket, és ha vissza is jár lelkünk egy ideig, végül senkit nem zavar a száraz ág, mely ütemesen veri ablakunkat a szellő zenéjére. Pedig de jó most itt, ahol házat építettünk és de jó most nekünk, és de nehéz elfogadni, hogy múlik az idő, hogy csak a szél muzsikál örökkön örökké, de az ág törik, és újra hajt. Lennék bár szellő, vagy változnák valamivé, ami volt, van és marad, minden féltett kincset odaadnák, ha esőcsepp lehetnék vagy napsugár, valami megfoghatatlan mindig létező bármi. Itt a ház, amit építettünk, benne minden illattal és a Buksi is a tied, meg a lépcső pora, vidd mindenható idő, neked adom a könnyeim, ugyan minek sírtam eddig is!?
    Akár a nevetésem is viheted hisz újra nevetek, csak lennék, csak maradhatnák örökkön örökké.
    Lehetnék Anyám mosolya, vagy Apám dala, amit pont ez a szél visz tova. Lehetnék gyermekkönny, pereghetnék időtlen időkön át, temethetnék mindent és mindenkit becsülettel, csak lehetne egy kicsit tovább, vagy attól is túl. Jó az élet, még a rossz is jó benne, mert van, én szeretek élni, szeretem ezt az épülő házat, a fákat, a fénysugárban – ami átszeli a szobát – táncoló porszemet, a cipővel behozott sarat, szeretem a ház ajtaját, ahol bejársz, amin hazatérsz, szeretem az életet veled.
    De ezt az életet időben mérik. Kattog az időzített óra, melynek annyi becsülete sincs, hogy kiírja a végidőt. Vagy szól, vagy nem, hogy megérkeztünk, itt a vége, lehet, majd tudatában sem leszünk, arra se ad esélyt, hogy búcsút vegyek a Buksitól, hogy leporoljam a lépcsőt, hogy bezárjam az ajtót. Lehet, hogy csak úgy vet véget hirtelen, és szél csapkodja majd tárva felejtett ablakunkat, és lehet, olyan gyorsan messze leszek, hogy az otthon illata ki se illan, meg se teheti a tiszteletbeli kört a házunk körül, csak úgy ott marad a papucsom, és avasodik a be nem váltott tervem. Mert mi leszel Te nélkülem!? Üres ház leszel, ahol senki se lakik, mert én nélküled lehetnék szellő, könnycsepp vagy utazó sugár!
    Korán reggel, amikor még az éjnek ereje gyönge arra, hogy félrevonuljon a Nap elől, amikor a hajnal bizonytalan léptekkel, óvatosan pókhálózza a holdvilágot, pirosodik a tűzhely. Készül a kávé, ami ismét új, friss gondolatokat – kénytelen – szülni. A Tisza reggeli ködben fürdik és a csendben szinte hallani vélem, ahogyan folyik… a forma felcserélte volna a lényeget lassan e világban!? Az illúziók talán valósággá válva kérdik, hogy akkor mi van az álmokkal (?!) talán azok derengnek messze, mint jelen… megmagyarázhatatlan érzések, tehetetlenség és méreg bennem e miatt, félelem, mert a hit biztonsága eltörpülni látszik valamitől, amiről azt sem tudom, mi. Jó lenne még sokáig élni.

Pergel Zsaklina