Volt egyszer egy iskola
Távolról nézve a dolgok egészen megszépülnek

    2011. április 2-án rendkívüli találkozóra került sor az adai Laguna vendéglőben. A valamikori tanyai Bakos iskola diákjai találkoztak egykori tanítójukkal, Farkas Nándor bácsival és nejével, Cilike nénivel.
    Ez az alkalom visszaröpített bennünket 50-60 évre, a gondtalan korai gyermekkorba. Lehet hogy Cilike néninek nem sok köze volt a tanítósághoz, de nekünk ő mégis a tanító néni volt, és az is maradt számunkra. Ennyi év után már jócskán megkoptak az emlékeink azokról a napokról, ahogyan mi magunk is. Ennek ellenére örömmel és izgalommal vártuk ezt a találkozást, hogy amit még az emlékek kuckóiból előkotrunk, azt felidézzük, és hogy egymásnak is örülni tudjunk.

Egy kép a múltból...

    Elsősorban, azt hiszem nagy köszönetet és hálát mondhatunk a Teremtőnek, hogy eddig megtartott bennünket, és hogy így, ahogyan vagyunk, mégis képesek voltunk erre a napra összejönni. Másodsorban köszönetet szeretnénk mondani Nándor bácsinak és Cilike néninek, akik annak idején, az ötvenes években felvállalták azt, hogy elhagyva a falu-város kínálta komfortot, kiköltöztek vidékünkre, a tanyára, a Bakos iskolába, hogy foglalkozzanak velünk, tanyai gyerekekkel, hogy az emberré levés útján segítsenek bennünket. 
    Nem volt egyszerű tanyai iskolát vezetni, hiszen volt iskolaév, amikor az öt évfolyamon, több mint hatvanan voltunk. Ha úgy nézem az életet, mint egy vonaton való nagy utazást, akkor egyértelműen megállapíthatjuk, hogy az első vonatunk a család, ahol a személyzet – a masiniszta, a jegykezelő, a forgalmista – az apuka és anyuka voltak. De hogy a testi fejlődésünk után a szellemiekre is sor kerüljön, fölkapaszkodtunk az iskola vonatára, nevezetesen a Bakos iskoláéra, hogy felnőtt emberré válásunkhoz némi műveltséget, tudást is kapjunk. Ebben a Tanító bácsi és a Tanító néni voltak számunkra a minden. Ők voltak a masiniszta, a jegykezelő, a forgalmista is.

...meg egy a jelenből

    Jól emlékszünk még Tanító bácsi többfunkciós nádpálcájára, amellyel ügyesen lehetett a térképet mutatni – ilyenkor mi magunk is kézbe vehettük. De mint fenyítő eszköz is kiválóan szolgált. Akkor haragudtunk érte, ma már hálásak vagyunk azokért a pacsikért. A szülők támogatták ezt a nevelési módszert, ezért nem is mertünk panaszkodni odahaza, mert még otthon is kaptunk volna ráadásként. Emlékszünk, hogy Nándor bácsi megtanított bennünket a technika akkori nagy vívmányának, a kagylós rádiónak a készítésére. Ez elhozta a  tanyákra a „nagyvilág” híreit. Hiszen meg lehetett fogni vele Budapestet, Belgrádot, Bukarestet, szerencsésebb esetben még Szabad Európát is. Szeretett tanítónk bevezetett bennünket a légpuskával való céllövészet fortélyaiba. De szükség volt a csumaszedésre is, hogy télen legyen mivel fűteni az iskolát. Eszünkbe jutnak a nagy kirándulások a másik tanyai iskolákba, a Matyó iskolába, a Huszák iskolába. Sőt a tengerpartra is eljuttatott bennünket, ami akkor nagy szó volt a magunk fajta tanyai gyerekeknek, akik legfeljebb a szomszéd község vásáraira mehettünk el, ha jól viselkedtünk.
    Kultúrélet is folyt a tanyavilágban. Cilike jóvoltából szerepeket, néptáncot is tanultunk. Szerény körülményeinkhez igazodva a kislányok táncos ruháit krepp-papírból készítette el. Nagyon szerettük ezeket az úgynevezett majálisokat, ugyanis a fellépések ideje tavasz volt, május hava. Nagy lázban folyt a készülődés. Zenészek is jöttek muzsikálni, különösen jeleskedett ebben Rác Szabó Jóska a hegedűjével. Utólag már tudjuk, miért volt ő olyan szorgalmas, hiszen a táncos lányok közül kinézte magának Bakos Erzsikét, aki azóta már Rác Szabó Erzsike lett. Ünnep volt ez a tanyavilágban. Rokonokat, ismerősöket hívtak meg a tanyaiak ezekre a nagy alkalmakra. Olyan volt, mint egy búcsú.
    Szüleink nagy tisztelettel befogadták a tanító bácsit, családostul. Megbecsüléssel tekintettek rájuk, és biztosak voltak abban, hogy gyerekeik jó kezekben vannak. Mi is belefolytunk valamennyire Nándor bácsiék életébe. Dadáskodhattunk egy-egy kicsit, hiszen ott született Emil és Leóna is. Olyanok voltak ők nekünk, mintha kistestvéreink lettek volna.
    Egy idő után tanító bácsiék kiszálltak ebből a vonatból. Később mi magunk is más-más vonatokra léptük föl, ki-ki saját családját alapította meg. Szülők, nagyszülők lettünk, sőt van már közöttünk dédszülő is. A vonat nem állt meg, de néhányuké már befutott a végállomásra. Hisszük, hogy szellemük itt ünnepelt velünk. Róluk egyperces néma főhajtással emlékeztünk meg. Vannak iskolatársaink, akik valahol a világban, messze földön élik életüket. Ezen a napon ők is idegondoltak: Gordos János Kölnből, Vámos Erzsike Kanadából üdvözletüket küldik mindenkinek, de elsősorban Nándor bácsinak és Cilike néninek.
    Most, hogy a találkozás után próbálom leírni gondolataimat, valami belső melegség és béke tölt el. Olyan jó volt lélekben ismét kisgyereknek lenni, huncutságainkat, csínytevéseinket föleleveníteni! Mi magunk, volt diákok is megilletődtünk azon, hogy mennyire eljárt az idő felettünk. Hiszen mindannyian a hatvanas-hetvenes életévünket tapossuk, jócskán megfáradtan, betegségektől megtépázottan, sok-sok egyéni, családi traumát átélve, sokan már házastársukat, gyermeküket elveszítve voltak jelen, mégis a kisiskolás emlékek, ha néhány órára is, de bearanyozták életünket. Reméljük, nem kevésbé szeretett Tanító bácsinkét és feleségéét is.
    Hiába tette meg az idő a magáét, és tette a Bakos iskolát egyenlővé a földdel, a mi emlékünkben továbbra is él, és ez alkalommal életre is kelt.
    Köszönet mindazoknak, akik tettek azért, hogy ez a találkozás megvalósuljon!

Csincsik Lajos valamikori kisdiák