Vezetéknév

    Néha úgy gondolom semmi ötletem nincs az írásra és nem lesz  ihletem sem a múlthoz sem a jelenhez, sem a jövőhöz, és  aztán: Valaki, aki véleménye nekem sokat számít, elolvasva a „Lányoknak” című  írásomat azt kérdezi , hogy nem szégyelltem a végén beleírni azt, hogy négy vezetéknevem volt!? Nem!  Sőt! Büszke vagyok rájuk!
    Mandić  vezetéknévvel kezdtem az életet. Ez a név adott  nekem életet,  jó természetet és egy különös mentalitást. Ennek a névnek köszönhetem a nyitott lelkem, az optimizmusom és a jó géneket.
    Az első osztályba már úgy indultam mint Újházi. Mikor gyorsan rám kérdeztek „hogy hívnak?” kicsit tétováztam, majd rávágtam Újházi! Az új apukám örökbefogadott. Ezzel a névvel nőttem fel. Ez alatt a név alatt nevelkedtem. Tanítottak szorgalomra, tisztaságra, lelkiismeretességre, őszinteségre, spórolásra, magyar szokásokra és normákra. És ezer minden másra. Nyugodt és szerény életet éltünk hárman. Nem volt sok de annyira kevés se. Apu mindig fütyült, anyu pedig egészséges gondterheltséggel végezte dolgát.  Apunak egy-két jó mondása maradt meg ebből az időből: „Nincs lehetetlenség csak tehetetlenség!” És ehhez tartani is kellett magunkat mindannyiunknak. „Ismerem a falut, benne élek!” – ezt mindig nevetve mondta nekem, mikor Anyura „panaszkodtam”. Az Újházi  névvel jártam munkaakciókra –  nyáron kapálni és az Obnovában blokot hordani – ez idő  alatt váltam nővé, tanultam  iskolát, barátságot, szerelmet...  Újházi  annyit jelent mint szeretet, otthon, melegség, biztonság, védettség, gondatlan élet.  Valóban bárhogy is volt, bárhogy is lesz, mindig jó részt Újházi vagyok és maradok. Én újháziul tudok szeretni és gyászolni.
    Sokáig nem tudtam aláírni a Vuksić nevet. Ez a név kipróbáltatta velem mindazt, amit az előző kettő adott. Erre a névre a kitartásom az erőm miatt vagyok büszke, és ez a név adott egy életet, ami adott értelmet. Viszont itt új jó mondásokat – közmondásokat tanultam meg.
    Ma Pergel Zsaklinának hívnak és nyugodt, kiegyensúlyozott életemet már ennek a névnek köszönhetem.  Ezzel a névvel lettem igazán okos! Mert  most már könnyű okosnak lenni!  Ma már tudok mindent, tapasztalt és bölcs emberré váltam. Szólhatok! Felszólhatok! Kiabálhatok, jó ízűt nevethetek, van „szavazati jogom”, megbízhatóvá „váltam”.  Újból hangosan mutatkozom be és szorosan fogok kezet bármely idegennel. A vezetéknevek nem jellemet adnak, nem embert változtatnak, csak életstílust, lehetőségeket vagy korlátokat. Volt részem mindenből bőven ez alatt a 41 év alatt, de a Zsaklina mindig ott volt. Ő mindig ő volt, csak más helyzetekben, más körülményekben, más viselkedési formákban és szellemi – fizikai állapotokban. Ugyanaz a lélek, aki ma erről úgy vall, mint jóról. Minden név hozott magával sok jót, vagy azért mert nem tartott sokáig, vagy azért mert utat taposott a következő „névnek”. Egyiket sem szégyellem, mint ahogyan semmit sem szégyellek, ami velem történt, mert mindenért nagy részben én vagyok a felelős, és állok is mögötte. Van más választásom?
    Nem szégyellem, hogy négy vezetéknevem volt. A lényeg az, hogy a keresztnevem mit és kit takar, miért lenne okom restelkedésre?  Tanácsolom, hogy senki se érezze magát kisebb rendűnek mert két apukája volt, vagy mert többször ment férjhez, nem kell azt titkolni, félni elmondani – még ha a saját hibájából is történik meg az emberrel. Hát Istenem…!
    Én úgy döntöttem, már régen, mikor azt a mondatot hallottam „Egészséges fiúgyermeket szült. Gratulálunk!”- hogy elhiszem azt a misztikus mesét, hogy minden ember születésekor egy kis angyalka a fülébe súgja, miért született erre a világra és az ember egész életében arra törekszik, hogy azt a „miértet” elérje, megtalálja..., miközben már rég, még talán abban az „angyal-pillanatban”  tudatosan el is felejtette, mi  is az pontosan amit a fülébe súgott. Ezzel a mesével lefedtem minden rossz vagy jó döntésemet, amit tettem az életben és sokkal könnyebb így elviselni azt, hogy lehetett volna – történhetett volna másképpen, talán sokkal jobban. Nincsenek a fejemben azok a kérdések, hogy miért pont én, miért pont velem, miért pont akkor?!
    Arra már én sem emlékszem mit súgott az angyalka 1969. június 17-én, hajnal 4 óra 10 perckor, de feladhatta jól a házi feladatot! Egészen jól megkeverhetett, hisz oly sokszor előfordult, hogy rémülten „ tébolyogtam” a világban és nem tudtam merre tovább, kerestem a helyem, meg aztán így visszamenőleg is, ha rákérdezek pár dologra, csak úgy magamtól megkérdezem: „ Ugye, te ezt mért tetted?” még halkan, titokban sem tudom megfelelni, – egyszerűen fogalmam sincs! Valamit csak kérhetett az az angyal. Remélem nemes és nehéz feladatot adott akkor.
    És vár az angyalka, mindenkit vár az angyalkája. És ha már ott leszek, ha egyszer már én is csak egy mese leszek, majd azt mondogatják rólam: „Hát ezért tette! Ehhez kellett az a sok botlás, az a sok érthetetlen tett, hogy eddig eljusson..., jól csinálta..., jó, hogy úgy csinálta...!”

Pergel Zsaklina