PEDRO, PEDRO...!

• Ötven éve hangzottak el utoljára ezek a szavak az adai futballpálya széléről, amikor is Péter Dávid, minden idők egyik legjobb adai labdarúgója búcsút intett a játéknak és az adai közönségnek. De hogy még mindig a fülünkben csengenek, azt bizonyítják, hogy egy rendkívüli képességű, rajongásig szeretett futballistáról van szó, akinek megmozdulásai, góljai és hatalmas partbedobásai még ma is éltetik az egykori adai futball-legendát.

    Ma itt él közöttünk, csendesen, békésen a Zentai utcában, az egykori polgári iskola épületében lévő lakásában. Az igazat megvallva legtöbbször a templomban, vagy onnan kijövet találkozok vele, mert mindketten templomba járó emberek vagyunk. Meg nagyon emlékszem rá az adai Potisjeból is, ahol szintén nagyon jól ismertük egymást, és ahol Dávid is, én is a munkáséveinket töltöttük. De, menjünk sorjába.
    – Decemberben a nyolcvanadik évembe léptem – kezdi Dávid a visszaemlékezését –, és ez igen szokatlan dolog nekem, aki mindig a változatosságra, a gyorsaságra, a dinamikára esküdtem. Látom, az élet törvénye előtt azonban most meg kell hajolnom, és örülni annak is, hogy idáig eljutottam. Elődeim közül korábban többen is 63. évükben haltak el, így nem kis aggodalommal vártam a 63. születésnapomat, mi fog történni velem? Jelentem, nem történt semmi, még most is itt vagyok, és ez után minden további év már jutalomnak, ráadásnak számít…
    • Két szálon is vizsgálhatjuk gazdag életútját: a szakmai oldalon és a futball oldalán. Melyikről kezdjük?
    – Beszéljünk először a szakmáról.
    1944-ben kezdtem a fémszakma tanulását Kelemen István adai gyárában, ahol az akkori szabályok szerint 25 inas lehetett, de jött az ellenőr és a létszámon felülieknek menniük kellett. Így kerültem az egyik adai vállalkozó tobáni olajsajtolójába (a napraforgó magjából sajtolták az olajat), de az nem volt ínyemre és visszatértem a fémszakmába. Ezúttal Törteli István vasgyárába mentem, ahol számomra tetszett a légkör. Itt a többiekkel együtt mindenesek voltunk: dolgoztunk a gépeken és az öntödében is, hol, hogy milyen munka volt soron. Emlékszem itt dolgozott Tikvicki Pista, Nemes Nándor, Gulyás Joci, Szeredi Misi, Turi Jóska, Pozsár Sándor… A mesterek Horváth Matyi, Sevity Zsivkó, öntő, Kelemen Lajos bácsi, Vámos Bandi bácsi, stb. voltak. Megtanultam dolgozni mindenféle gépen, eszergapadon, fejpadon, shappingen, marógépen.
    A munka után, vagy iskola után meg játszottunk, rúgtuk a rongylabdát Bakai Öcsivel, meg a többiekkel. Öcsiék mellettünk laktak, így igen jó barátságban is voltunk. Később ő lett az adai labdarúgás egyik legemlékezetesebb, legjobb játékosa.
    • Milyen csapatok voltak akkor Adán?
    – Nagyon jó emlékszem, az adai sport akkortájt rendkívül gazdag volt, sok jó sportoló élt a városban. Az egyik nagyon híres csapat, az adai birkózók csapata volt, és olyan messze földön is híres birkózóink voltak, mint Csúzdi Béla, Zapletán Nándor, Trombitás Miklós, Ürményi János, Pámer Nándor. De akkor megtörtént a csoda: a nagyon híres birkózó, Csúzdi Béla mondta nekem, hogy „öcsém, gyere te is focizni a levente csapatba!”

1950. (balról jobbra) Péter Dávid – Pedro, Rasztik András, Török, Vállai László, Nagy Frigyes, Koós Vilmos, Sumár, Tóts Sándor – Benda, Dudás László, Laták Károly – Talpas, Braniskó

    A futballpálya akkoriban a kendergyárnál volt, a Baránál, a mai IBA csiszolókorong-gyár helyén. A mostani Arany János utcáig terjedt a pálya, az öltöző pedig a Petrics Feri bácsi házánál volt. Ő volt különben az adai kisbíró, aki dobolt minden utca sarán és olvasta fennhangon a községi híreket, közleményeket.
    Az adai csapatunk volt a levente-csapat, később meg a Plava Zvezda, a Bratsztvo és a Radnicski voltak. Én a Plava Zvezdában játszottam, később pedig Bratstvós lettem. A fő-fő intézőnk Vrgov Milan bácsi volt, a legjobb játékostársaim pedig a már említett Bakai Öcsi (András), azaz Bagi, majd Vállai Laci, Cabafi kapus, Tóth Lajos, szintén kapus, Boja Béla, Boja Károly – Misi, Dósa Jancsi, stb. voltak. Olyan jól játszottunk, hogy még a budapesti Ferencváros is vendégszerepelt nálunk. Igaz, 2:1-re kikaptunk, de ez a meccs nagy élmény volt számunkra, és évekre előre megadta nekünk a lendületet és a küzdeniakarást.
    • Emlékszik-e a hazennásokra?
    – Hogyne emlékeznék! Ők voltak a nagypályás kézilabdás lányok. A futballpályán játszották a kézilabdát. Nagyon népszerű és elfogadott játék volt, de később kiveszett és a kispályás kézilabda váltotta fel. Majdnem annyi nézőjük volt, mint nekünk, labdarúgóknak, ami azt jelentette, hogy minden mérkőzést legalább 500 – 600 ember szurkolt végig. A hezennások is nagyon népszerűek voltak. Akikre most vissza tudok emlékezni, azok a Komlós Gitta, Kis Dobránszki Mileva, azaz a Risztity Mile felesége, Nagypál Piri, Nagypál Vali, Wolf Zorica, Boros Baba, Bajor Franci, Varga Margit, Orcsik Erzsi, Komlós Margit, Vékony Margit, vagyis a Vékony Misa lánya. Mondom, híres csapat volt az adai hazennás csapat. Sorra verték, azaz legyőzték vidéki ellenfeleiket. Az ő idejükben a futballpálya már a mai MSC helyén volt.

1953. Bozóki edző, Laták Károly – Talpas, Jovánovity Ácó, Dudás Laci, Vrgov Mile – Pargar, Péter Károly – Rabi, Mészáros Sándor – Sáne,  Radovánovity Csédó, Rákos Dezső,  Péter Dávid – Pedro, Tóth Sándor – Benda, Bakai Öcsi – Bagi, Dragin Jocó guggol

    • Labdarúgásban kik voltak az emlékezetes ellenfeleik?
    – Bácspalánka, Verbász, verbászi Radnicski, zombori Radnicski, Zenta, Topolya, bezdáni Sport, Beli Manasztir, azaz Pélmonostor, Versec, Jasa Tomity (azaz Módos), Szabadkáról a Villanyzelep, a Partizán, a Bácska, a hódsági Textilac. Ezzel a hódsági csapattal kapcsolatban sose felejtem el, hogy én bal bekket játszottam és az elején a hódsági kapus magabiztosan kijött a tizenhatosig, messze kirúgta a labdát, utána ott maradt a büntető vonalán és kísérte a labda röptét, ami felém szállt, én meg kapásból visszarúgtam a kapujába. Nem tehetett semmit, mert átrepült felette a labda, egyenest a hálóba, ő csak kétségbeesetten nézhette, hogy mekkora nagy gól lett belőle.
    De, milyen gól! Még a hódságiak tapsoltak! Sajnos, ezzel ezen a mérkőzésen véget is értek az adai gólok, mert 7:1-re kikaptunk. Itt szerezte, kapta a mi Vince Lajos kapusunk a „gólzsák” becenevet, mert 7 gólt vett be azon az egyetlen egy meccsen....
    • Mondja bal bekket játszott. Kik voltak akkor a legemlékezetesebb ellenfelei (a jobbszélsők)?
    – Egy Tóth nevezetű Topolyáról. Kis alacsony jobbszélső volt, de nagyon nehéz volt fogni. Aztán sok gondom akadt Juhász zentai jobbszélsővel, meg a szabadkai Ognayanovval. Tőlük 11:0-ra kaptunk ki, Ognyanov egymaga 4 gólt rúgott. Iszonyúan gyors volt, senki a világon nem tudta őt tartani, a jugoszláv válogatottban is talán máig a legjobb jobbszélső volt, sőt tagja volt a világválogatottnak is. Mégis gratulált nekem, amikor meglátta mekkora taccsokat dobtam az oldalvonalról!
    (Itt meg is állhatunk egy pillanatra, mert a riporter el szeretné mondani, hogy kisgyermek-korából riportalanyára, Péter Dávidra, úgy emlékszik vissza, mint olyan futballistára, aki iszonyatosan hosszú taccsokat, azaz oldalbedobásokat tudott végezni. Az oldalvonalról az ellenfél tizenhatosába dobta két kézzel a labdát, ami váratlan, nagy zavart okozott az ellenfél védőinél, mert amíg nem ismerték ki, elképzelni sem merték volna, hogy élő futballista két kézzel ilyen hosszú bedobásokat tud végezni. Ezért, amikor a tizenhatos magasságában oldalbedobásra került sor, a közönség egyhangúan skandálta, hogy Pedro!, Pedro!, ami azt jelentette, hogy ő dobja a partdobást! Ha megtette, nagy volt az öröm a szurkolók között.)

1956. Mátity Vladimir – Biba, kezével fogja fiát, a kis Bibát, Laták Károly – Talpas, Tóth Sándor – Benda, Jovánovity Ácó, Rákos Dezső, Grcsity Marinkó, Péter Dávid – Pedro, Vrgov Milán, Solymosi János, Drágin Jócó, Vrgov Mile – Pargar, Laták Károly – Rabi, Dudás Laci, Radovánovity Csédó, Bakai András – Öcsi – Bagi

    – A Pedro becenevet – ami egész életemen végigkísért – Bakai Öcsitől, egyik legjobb adai futballistától, legjobb játékostársamtól, barátomtól kaptam, akinek mindegyik sikeres megmozdulásom után szokása volt mondani, hogy Pedro – Don Pedro Alvarez (valószínűleg valami hírneves mexikói labdarúgó volt akkoriban – a szerző megjegyzése). Ez e becenév a saját nevemre is rímel, ezért nem bántam soha, hogy így hívnak. Később, kivétel nélkül, mindenki így szólított. Mint ahogy volt még az adai csapatban Bagi, Talpas, Benda, Pargar, Rabi, Biba, Bundzsák, Sáne, Giliszta, stb.
    Nagyon szeretném most felsorolni játékostársaimat, akikkel együtt annyi éven át rúgtuk a labdát, és akikkel annyi, de annyi örömet szereztünk az adai szurkolóknak, hogy talán azóta se senki! Először említeném a felejthetetlen Koós Vilmos – Vili kapust, aki a belgrádi Partizán adai vendégszereplésén (kupameccs!) még a világhírű Bobek tizenegyesét is kivédte. (Ezt a riporter is látta saját szemével. Amikor Vili kifogta Bobek büntetőrúgását, az egy pillanatra megdermedt, majd nagy léptekkel odafutott az adai kapushoz és kezet fogott vele, gratulált neki – a szerző megjegyzése.)
    Volt egy másik jó kapusunk is, akinek csak a Sumar nevére emlékszem. Tovább: Hangodi Nándor, Mrgyanov Dusán, Bakai András – Öcsi, Rasztik András, Nagy Frigyes – Frici, Tóth Sándor – Benda, Vrgov Milivoj – Pargar, Tóth László – Giliszta, Mészáros Sándor – Sáne, Mészáros Ferenc – Öcsi, Dudás László, Török Kari, Gyakov Zsáró (a mozis Zsáró), Laták Károly – Talpas, Jakovlyevity Braniskó, Péter Károly – Rabi, Vince Lajos – Gólzsák, Meszarovity Duskó, Radovánovity Csedomir (aki az adai Mezőgazdasági Középiskolába járt, iszonyatosan jó, bandzsal jobbszélső volt). Továbbá ott volt Jovánovity Alekszandar – Ácó kapus, Mátity Vladimir – Biba, Vrgov Milan – technikó, Bozóki izraeli edző… 
    • Bizonyára akadtak emlékezetes szurkolók is?!
    – Hogyne! Deisszinger, Puszanyik Jenő, Kukac (Miklós) Pali, a Kojity Sztévó apja, aki hírneves hentes volt az Egyes vendéglő mellett. Ezek között voltak ismert bíróverők is. Egyszer a Palánkával játszottunk, 1:0-ra vezettünk, utána meg valamit ellenünk fújt a bíró, egy néző beszaladt a pályára és leütötte a bírót.
    Amikor Zentán játszottunk, legtöbbször győztünk, de ott is volt fél Ada. Biciklin jöttek utánunk Zentára százan is, aztán voltak, akik leitták magukat, este a sötétben hazaindultak, de leestek a bicikliről, és nem tudták, hogy ellentétes irányba indultak, csak reggelre Topolyán kötöttek ki. Másszor meg, amikor Topolyán játszottunk, különvonat indult Adáról, szurkolókkal tömve!
    Mi még teljesen ingyen, lelkesedésből játszottunk. Nagy volt köztünk az összetartás, a barátság. Egy-egy sikeres meccs után családostól a Szollárnál, vagy az Egyesben vacsoráztunk, mulattunk, de volt, például, hogy Csonoplyán győztünk, tiszteletből és szeretetből ott kaptunk finom csirkepaprikást.
    • Befejezésül…?
    – Az adai Aranycsapatból alig van még valaki. Magamon kívül Török Kariról, Braniskóról, Vrgov Mileről, Mészáros Sanyiról tudom, hogy élnek. Innen is köszöntöm őket, meg a ránk emlékező szurkolókat, fiatalabb labdarúgókat. Nagy örömömre fog szolgálni, ha megjelennek az adai újságban a birtokomban lévő régi csapatképek, amelyek ma már történelmi emlékül is szolgálnak, és túlzás nélkül mondhatom, hogy Ada sportéletének gyöngyszemei.
    Mielőtt a riporter pontot tenne írása végére, el kell mondania azt is, ami helyszűkében – sajnos – kimaradt e szép hosszú vallomásból: az adai Potisjeban töltött, felejthetetlen munkásévek, a szerviz-szerelői világutazások, a Liburnija tengerjárón 1969-ben történt 4 hónapos tengeri világutazás, melynek során a Potisje esztergapadjainak hajókiállításával Rijekából indulva bejárta a világ hét tengerét, eljutott Rio de Janeiróig, Montevideóig, majd vissza Dakarig, stb.
    De Dávidnak meg kell köszönnöm még egy szívbemarkoló gesztusát is. Tudniillik riport-látogatásomkor az asztalra készítette édesapám egyik fiatalkori arcképét, ami eddig az ő tulajdonát képezte, de beszélgetésünk emlékére nekem ajándékozta. Valamikor ők ketten igaz munkatársak voltak…
    Nekem meg most könnybe lábadtak szemeim…

Király János