A MEGKERÜLT ADAI HALOTTSIRATÓ VERS

    A magyarság néphagyományai közé tartozott évszázadokon át a halottsiratás. Régente az elmúlás jelenségét az emberek sokkal természetesebb módon kezelték, mint ma. Bár szívük mélyéből, sajnálták, siratták az elhunytakat, az elválást mégsem örök búcsúknak vették, hanem ideiglenes elválásnak, és hittek az elkövetkező viszontlátásban.

Varga Viktória - Vittor néni

    Haláleset alkalmával az elhunytnak megadtak minden evilági tiszteletet, és a lehető legteljesebb mértékben igyekeztek is őt felkészíteni a hosszú útra, a mennybe jutásra. Ezt a célt szolgálta az utolsó kenet feladása, aztán a mosdatás, az öltöztetés, a felravatalozás (Szent Mihály lovára), a búcsúztatás.
A búcsúztatóhoz tartozott a virrasztás, amikor is a felravatalozott halottat éjszakára sem hagyták magára, hanem váltakozva virrasztottak mellette, imádkoztak és szent énekeket énekeltek.
    Apáink, nagyapáink tőlünk sokkal racionálisabban gondolkodtak, azaz nem is kellett gondolkodniuk, mert évszázados bevett rituális szokás volt a halállal való megbékélés, párbeszéd, és e célra különféle eszközöket, módozatokat is felhasználtak, amelyek sorába tartozott a halottsirató asszony is.

A halott, fejjel a szoba utcai frontjának, az asztal helyén, középen feküdt, lábánál egy kis asztalkán (vagy hokedlin) szenteltvíz szentelővel, mellette feszület, kétoldalt székek, amin a síró, zokogó családtagok, és a halottnézők, -virrasztók  ültek. A siratóasszony a szoba bejárati ajtaja mellett (esetenként mögött), a halottal szemben ült egy széken, kezében rózsafüzér és alkalmi asszonytársaival az olvasót imádkozta. Amikor azonban látogató érkezett és több rokon is tartózkodott a szobában, akkor kezdett bele rögtönzött sirató dalába, melyet elnyújtott, erős, áthatoló, rívó hangon adott elő.

    Tavaly, az év vége előtti hetekben a szépemlékű Györe István tanár úr özvegye, Apró Irén két igazán értékes régi fotográfiával jelentkezett szerkesztőségünkben, és szerénykedve kérdezte, „Nem-e felelnének meg ezek a képek a megjelentetésre?”
    Édesapja kosárfonó-mester volt, és a képeken a mester, a felesége, kislánya a segédkező asszonyokkal látszik, vesszőfeldolgozás alkalmával. Mindjárt láttam, hogy értékes emléket tartok a kezemben, és Irénkével elkezdtük sorolni a képen látható személyek nevét. Így érkeztünk egy fejkendős asszonyhoz, akiről ő azt tudta, hogy vezetékneve Varga, én meg azt, hogy Vittor néni, azaz Viktória, az adai gunarasi, híres-nevezetes halottsirató asszony.

Amikor még a halott házánál ravataloztak: a hozzátartozók  és a rokonok kislány-halott búcsúztatásán az adai Teleki-családnál (1947)

    Hány éve nyomoztam már a régen elhunyt asszony fényképe után, és, íme, most itt tartom a kezemben! Mert volt egy véletlen találkozás, van egy lelkiismeretes asszony, aki azt gondolta, jót tehet ezekkel a régi képekkel, és összejött a nagy felfedezés!
    Megvan a mi régi halottsirató Vittor-nénink fényképe! De nemcsak ez, hanem van egy adai halottbúcsúztató megmaradt ének-verstöredék is, ami néprajzi, néphagyományi tekintetben most (ismét) magasra emeli településünket. Íme, a vers:

Jézuskám,
Mé vetted el kicsi gyermekek anyukáját?
Mihál' élete párját,
Bözsikénket, élete derekán?
Egy hete még
semmi sem mutatta
a szomorú távozást.
A Mihál' hogy sír,
meg két kicsi gyermek,
Juliska meg Péter,
a rokonság meg a testvérek,
ángyik sógorostól,
anyósod ipástól,
sógorasszony Rozál,
apád és anyád,
meg én Vittor is,
talpig feketében,
könyörgök Istenhez,
könnyítse lelked,
s vegye a mennybe.

Jaj, Bözsikém,
aranyos virágszál,
életedben csak az Úrnak
meg gyermekeidnek szolgáltál,
sütöttél kenyeret, kalácsot, fánkot,
dolgos uraddal meszelted a házot,
és pünkösdre díszítetted
Istenünk és a szentlélek dicsőségére.

Ó, Szűz Mária, könyörülj érette.
Lelkét ezután már Isten méregesse.
Könyörögnek érte:
két síró gyermeke,
s férje Mihál',
a széles rokonság.
Könnyeik hullanak,
már szólni sem tudnak,
sírva imádkoznak.
E szomorú éjszakán, kitartóan,
Vittor ajkán most felsír a halál.

Ó, Istenem,
mivé tesz minket a halál?!
Mi lesz velünk, ha elhagynál?
Hallgasd véget nem érő imánk.
Könyörülj százszor is, nézz le ránk.

Árvák vigasztalója,
özvegyek segítője,
ne tépje lelkünk a fájdalom.
Gyújtsd fel a tisztító lángot,
vidd Bözsit a mennybe,
s gyermekire küldj áldást,
kik sírnak szülőanyjuk után,
csakúgy mint magára maradt
férjed, Mihál'.

Itt virrasztunk
e szenvedő család tanyáján,
siratjuk asszonykánk korai halálát.
Gyermekei hangján,
kérünk, Istenünk,
kegyelmet, megbocsátást!

Ámen.

    Ha olvasóink közül valaki teljes terjedelmében ismeri ezt az adai halottsirató éneket, vagy másikat tud, akárcsak részletében, töredékesen is, vagy másik fényképe is van Vittor-néniről, esetleg más halottsiratókról, jelentkezzen, mert az gyűjteményünk további kiegészítése lehet!

Király János