Váci Mihály
Betlehemes
Fehér szakállas mennyek bóbiskolnak
a törten megkönyöklo tornyokon.
Pillámra hull virágzón és elolvad
a súlyos égbol egy könnyû szirom.
Elhangzott lépteket oriz a mellem,
szemem gyerekkori csillagokat.
Három fáradt bölcs kételkedik bennem
a betlehemi fényesség alatt.
Lélek-fehér tájon át sorakozva
a gyermekkorba tartó lábnyomok;
a harangzúgás hömpölyögve hozza
a fény gyûrûin ringó templomot.
Báránybéléses köd borul a tájra;
kifordított kucsmákban állanak
az oszlopok; vasalt csizmában járja
a kopogós földet a fürge fagy.
Mindnyájunk szíve ma-született Jézus,
imádatlan, meztelen didereg.
Várja köré terelt örömök nyáját,
hogy forró párát ráleheljenek.
Parasztok, pásztorok ájtatos gondban
virrasztanak, - szemük a csillagon;
jönnek vörös fényét követve: - hol van,
amire oly rég vár a bizalom.
