FIATALOK ÍRJÁK
MLADI PIŠU
Karácsonyra várva
A karácsonyt, mint minden gyerek, én is várom, mert akkor ajándékot szoktam kapni.
Már egy hónappal karácsony elõtt elkezdtem készülõdni. Rengeteg karácsonyfa-díszt és ajándékot készítettem a családtagjaimnak. Az ünnep elõtt egy héttel elmentünk a keresztszüleimhez, Budapestre. Ott már fel volt díszítve az egész lakásuk.
Velük korcsolyázni mentem. Igaz, sokat estem, de nagyon élveztem, és már alig várom, hogy újra gyakorolhassam.
Elmentünk a városba, ahol megláttam a gyönyörû díszítést. Az összes villanykaró, a fák, és a házak mind csillognak-villognak. Késõbb a Vörösmarty-téren megnéztük a karácsonyi vásárt, ahol rengeteg szép dolgot láttam. Közülük választottam egy üvegkost, mert az a horoszkópom jele, és ezt ott a helyszínen készítették.
Másnap elmentünk a Tesco-ba, mert a tatám megbízta apukámat, hogy vegyen nekem valamit karácsonyra. Mivel már tudom, hogy a karácsonyi ajándékot valaki kifizeti, apu rám bízta a választást. Sok gondolkodás után egy számítógépes botkormányt választottam, valamint hozzá repülõs játékot.
Még nem kaptam el, de karácsonykor ott vár majd a fa alatt, és az egész téli szünetben játszhatok vele.
Nagyon szeretném már kipróbálni azt a botkormányt és ezért nagyon várom a karácsonyt!
Karácsonyi Áron, 5d, Cseh Károly Általános Iskola, Ada
Rajzolta Török Adrián, V. oszt. Törökfalu
Emlékeimben õrzöm
(történet, élmény)
Vannak dolgok, amelyek elgondolkodtatják és elérzékenyítik az embert, még akkor is, ha nincs nagy jelentõségük. Ilyen volt a kishúgom múlt heti, elsõ fellépése a zeneiskolában.
Már kora délután anya izgatottan készítette a ruhákat, ugyanis este nyíltórára voltunk hivatalosak. Számomra nem jelentett túl sokat, unottan léptem bele a cipõmbe, és indultam a szüleim után. Nekem ismerõs a zeneiskola épülete, hiszen és is hat évet zongoráztam. Sok ismerõs arcot láttam, míg felértünk a fellépõ terembe. Az öreg barna zongora még mindig ott állt a megszokott helyen, az ablak mellett. Helyet foglaltunk, és mivel elég korán érkeztünk, sokat vártunk a koncert kezdetére. Ilyen még sosem volt, hogy én üljek a közönség között. Mindig én játszottam. Emlékszem, mennyire ideges voltam a színfalak mögött, hogy vajon sikerül-e hibátlanul elzongoráznom a darabomat. Régen volt, de szép volt! Akkor untam, de most már hiányzik. Végre elkezdõdött a mûsor. A zongoratanárnõ köszöntött bennünket. Kért minket, hogy szeretettel fogadjuk a fellépõket, hiszen õk még elsõsök, és most játszanak elõször közönség elõtt. A diákok sorban játszották darabjaikat. Volt, aki hibátlanul, volt, aki hibázva. Már alig vártam, hogy a húgom kerüljön sorba. Azt hiszem, nyolcadikként lépett be a terembe. Aranyszõke haján megcsillant a fény, ahogy leült a zongora mellé. Láttam rajta, hogy ideges. Az ujjai remegtek, a szoknyáját ide-oda igazgatta. Vékony karját felemelve lassan a megfelelõ billentyûkre helyezte ujjait. Száját lebiggyesztette. „Csak nehogy elsírja magát!” gondoltam. Hát, nem sírt. Gyönyörû, határozott mozdulatokkal kezdte el darabját. A „Méhecskéket” játszotta. Ezt a darabot régen én is zongoráztam, de most szebbnek tûnt. Ez a kicsi lány tényleg jól játszott (otthon sohasem figyeltem, ahogy gyakorolta). Mindannyian feszülten figyeltünk. Anyu szemében még egy könnycsepp is volt. Emlékszem, az én fellépéseimen is mindig sírt. Apu arcán büszkeség látszott. Vivien lassan a darab végére ért. Láttam rajta, hogy egyre felszabadultabb. Arcán végre megjelent a rég ismert mosoly, amit úgy szeretünk. A darab végén eljátszotta az utolsó akkordot, és ekkor történt valami, ami nagyon emlékezetessé tette az egész estet. Meghajolt, és rám nézett. Egyenesen rám. Nem anyura, nem apura. Ekkor jöttem rá, hogy én vagyok az, akitõl elvárja, hogy megdicsérjem.
A koncert végén, amikor hazaindultunk, megöleltem és nagyon megdicsértem. Láttam rajta, hogy sokat számított neki. Azóta a munkáját, gyakorlását nagyobb odafigyeléssel kísérem. Ez az est volt az, amikor rájöttem, hogy milyen fontos vagyok kishúgom számára.
Balla Denis
Mûszaki Iskola, Ada
Valami véget ér…
Mindig, minden egyszer véget ér. Mi most így vagyunk a suliban is… Nemrég még elsõsök voltunk, ismerkedtünk, barátkoztunk.
Elõször a fiúk, és mi lányok nem játszottunk együtt, kicsivel késõbb pedig már sülve-fõve együtt voltunk.
Nyolcadik elején, egyik óra elõtt egy kupacba összeültünk, és belegondoltunk, hogy mit jelent számunkra ez a nyolc év.
- Nekem ti nagyon fogtok hiányozni! – szomorkodott Anett.
- Nem tudom elképzelni az életemet nélkületek! – mondta egyetértõen Kriszta.
- Úristen! Nem egész egy év, és elmegyünk! – folytatta Kati.
- Rossz belegondolni, hogy nem lesz együtt a mi kis csapatunk! – értettem egyet a többiekkel.
- Hát nehéz lesz, az biztos…- gondolt bele Emese.
Ezután a tanárnõ bejött, és észrevette, hogy milyen szomorúak vagyunk.
- Veletek meg mi történt?
- Észrevettük, hogy milyen gyorsan elmúlt az idõ…- vágta rá Ádám.
- És hamarosan ballagás…- folytatta Dani.
Az óra elkezdõdött, vissza kellett ülnünk a helyünkre. Azokra a megszokott székekre, amiket már négy éve koptattunk. A padokra kipakoltunk a könyveket. Az órán újat vettünk, amire oda kellett figyelni, de ez nekünk nem nagyon sikerült a beszélgetés után. Utolsó óra is volt, és már vártuk a csengetést, ami nagy nehezen megtörtént. Lassan összepakoltunk, és elindultunk az udvarra.
Aznap reggel esett az esõ, és minden csupa víz volt. A fák sárguló leveleirõl potyogtak a vízcseppek, mint a megjelenõ könny az arcunkon. Borult volt az ég, és sötétebb, mint lenni szokott. A kedvünk is rossz volt az idõ miatt. A pad, amire leültünk, még nedves volt, de minket az már aznap nem érdekelt. Lógott az orrunk, mivel akkor már nem láttuk egymást, nem volt közös programunk a délutánra. A nap már egy kicsit kibújt a felhõk mögül. Kicsivel késõbb elindultunk a pocsolyákon keresztül hazafelé. Az autók lámpája élesen világított, és az utcai fények is kigyúltak, olyan sötét volt.
- Minden ellenünk van… - szólalt fel Brigi.
- A sötétségre gondolsz? – sóhajtott fel Kriszta.
- Pontosan!
- Annyira kár, hogy külön kell válnunk! – vágtam közbe.
Hazaballagtunk lassan, és szomorúan. Azután a szüleinkkel is beszéltünk, hogy nekik hogy múlt el ez az utolsó év, és hogy milyen volt. Édesanyám erre csak azt tudta mondani, hogy mindig valami véget ér…
Dóczi Tamara, 8. c.
Cseh Károly Általános Iskola, Ada
Téli játékok - Onyecki Nikolett, V. e
I kada shvatiš, bude kasno...
Noæ je. Spavam. Èujem, ...ne, ne èujem dobro... Nemojte je dirati, nije ona kriva! Ne, ne, nemojte!
Oseæam miris jutarnje kafe. Oèi mi se polako otvaraju, ubrzano disanje polako se vraæa na normalu. Oseæam se èudno, bojim se!
Cimerka ulazi u sobu, èudno me posmatra. Deluje uplašeno, njeno inaèe rumeno lice, boje tek ubrane ruže, sada je predobilo boju njene bluze, sasvim svetle, skoro bele. Kasnije me upita: Šta ti je? Bleda si, mogu li ti nekako pomoæi? Ili možda bi trebala još malo da se odmoriš, vrati se, odspavaj! Još uvek nisam sasvim došla sebi, zato joj hladno odgovaram: Mislim da bi ti trebala da odspavaš, pogledaj se u ogledalo.
Ne znam i ne mogu da zamislim kako sam ja tada izgledala, znam jedino da posle toga noæima nisam mogla da zaspim, jutrom sam se budila oèima punih suza. Bili su to najgori dani moga života. Iz svakog sna bih saznala nešto novo i, na kraju shvatila da u tom groznom snu ja u stvari gubim svog najboljeg prijatelja. Bio je odvratan oseæaj svake noæi gledati kao u nekoj seriji, kako neki nepoznati ljudi maltretiraju moju najbolju drugaricu, ni krivu, ni dužnu, a ja, ja samo stojim kao da su mi noge vezane, ne mogu da se pomerim, da joj pomognem... Deli nas 80-tak kilometara. Bila sam veoma zabrinuta, jedva sam èekala vikend, kako bih mogla otiæi kuæi i uveriti se o tome da je sve u redu sa njom. Sledeæih nekoliko dana bila sam jako nestrpljiva, nervozna i sve vreme sam imala neki èudan, neopisiv oseæaj...
Razmišljam..., tražim odgovore na mnoga pitanja koja mi ne daju mira..., razmišljam... Napokom shvatam kojiko mi njeno prijateljstvo znaèi. Poznajemo se od malena. Kada sam sama i nemam nikog sa kime bih mogla prièati, kada se zaželim njenog društva, a znam da je ne mogu videti još nekoliko dana, èesto se priseæam dana provedenih sa njom. Umele smo se satima smejati bilo kakvoj sitnici... Te godine su kao prohujale s vihorom i mnogo mi nedostaju!! Godinama smo bile nerazdvojne, ali sada sve manje i manje vremena provodimo zajedno...
Mnogi su mi govorili da je normalno da se udaljimo, ali moram to prihvatiti i da æu vremenom pronaæi nove, pa možda èak i bolje prijatelje. Meðutim, ja u to ne verujem. Zašto bi morala izgubiti najbolju drugaricu, sa kojom se družim od kada znam za sebe i delim sa njom svaku tajnu, zbog kakve razdaljine ili ièeg drugog?! Ne, neæu to da prihvatim. Zar pravo prijateljstvo ne odoleva svemu?!
Ponovo ležim u krevetu. Pokušavam da zaspim..., da sanjam..., da je vidim, da mi se ona dobra stara vremena ponovo vrate, da se ne oseæam samom, bar u snu, ako to ne mogu ni na jedan drugi naèin.
Šta biste uèinili, da svaki put kada hoæete nekom nešto da kažete... ta osoba ne bi bila sa vama? Šta biste uèinili, da svaki jedan trenutak, kada ste zaista sreæni, zameni po jedan period tuge i bola? Šta biste uèinili, da ste baš juèe izgubili svog najboljeg prijatelja..., a da mu niste mogli reæi šta oseæate prema njemu?
Šta biste uèinili, da ono što najviše želite, nikada ne može biti vaše?
Recimo svojim prijateljima da ih volimo, bez obzira na to koliko smo bliski ili koliko razgovaramo, recimo im pre nego što bude kasno...!
Jelena Šijaèki
