ZENÉL AZ EGÉSZ CSALÁD

    Aki szereti, kíséri a zenét, és részt vesz az Ada-moholi Tiszamenti fúvószenekar koncertjein, figyelemremél-tó jelenséget tapasztalhat. Ugyanis ebben a zenekarban egy család három generációja is képviselve van: együtt játszik a nagytata, a gyerek és az unokák. Nemsok család dicsekedhet ilyen bravúrral, de a Moholról származó, már régen Adán élő Könyves család elmondhatja magáról, hogy többek között, a zene is szorosan összeköti a családi egységet.
    A nagytatán, Könyves Lajoson kívül, ugyanabban a zenekarban játszik még fia Tibor, menye Csilla, unokái Benkő, Lilla, de a kis Fanni, akinek ugyan még nincs hangszere, is jelen van minden próbán és fellépésen.

    Hogyan is indult a család zenei élete? A kezdetet mindenesetre a gyökereknél kell keresni. A legidősebb Könyves, a nagytata, már gyerek korában, 15 évesen, 55 évvel ezelőtt tagja lett a már akkor híres, közkedvelt és nagy hagyományoknak örvendő moholi önkéntes tűzoltó egyesület fúvószenekarának. Attól a naptól kezdve a mai napig oszlopos tagja a zenekarnak. Akkor jött a Tibi gyerek, akit az élet kivételes zenei tehetséggel áldott meg, és már kisgyerek korában ő is fújta a kürtöt édesapja mellett. Innen már csak az önszorgalom, a zene iránti szeretet és nem utolsó sorban a tehetsége emelte erre a szintre, ahol ma is áll. Külön zenei nevelést kapott felesége Csilla is, aki kilenc éves korától szinte soha sem vált meg a hangszerektől.
    De hadd meséljenek ők magukról, a zenéről, a családról, életük olyan részeiről, amit teljes mértékben a zene töltötte és tölti ki a mai napon is, mindaz mellet, hogy a zenét a rendes munka után, a szabadidejükben művelik.

Könyves Lajos

    Tibor röviden így mutatkozott be: - az újvidéki mezőgazdasági karon diplomáltam állattenyésztési irányzaton, majd 1994-ben magisztráltam tejgazdaságból. Három év múlva, 1997-ben ugyancsak a tejgazdasági katedrán megszereztem a doktori címet. Az volt az álmom, hogy ott maradok az egyetemen, de az akkori viszonyok ezt lehetetlenné tették, így az adai szövetkezetben helyezkedtem el, az igazgató, dr. Tóth Béla meghívására. Ma az állattenyésztés vezetőjeként vagyok rendes munkaviszonyban.
    Felesége Csilla, a nőkre jellemző bőbeszédűséggel ecsetelte életét: – Furcsa helyzet áll elő, amikor megkérdezik hová valósi is vagyok. Amikor megadom a választ, sokan rá is csodálkoznak. Ugyanis Marokkóban születtem, az Atlasz hegység lábánál. Arról van szó, hogy 1969-ben amikor én születtem, családom kint élt Marokkóban ahol édesapám mint tüdő szakorvos dolgozott, így lett az én szülőhelyem Oujda (ejtsd: Usda). Hat éves voltam amikor hazaköltöztünk Újvidékre. Kilenc éves koromban beírattak a zeneiskolába, talán az egyik legnehezebb fafúvós hangszerre, az oboára. Azért „kellet” ezt a hangszert választanom, mert csak ezen a szakon tudott magyarul a tanár, mégis vért izzadtam mire elsajátítottam a hangszer minden fortélyát. Befejeztem az alsó fokú, majd a középfokú zeneiskolát és akkor határoztam el, hogy tovább csakis magyarul tanulok. Így iratkoztam be a bölcsészeti kar magyar tanszékére. Tibivel, aki később a férjem lett, véletlenül, de mindenképen a zenének köszönhetően találkoztam. Egy zenés irodalmi estet rendeztek a magyar tanszéken, ahova én is elmentem. Ott láttam meg és hallhattam, hogyan muzsikál és énekel. Annyira megtetszett, hogy vettem a bátorságot és a műsor után azzal léptem hozzá, hogy mit szólna, ha segítene nekem a zenében, éneklésben. Ugyanis abban az időben engedélyezték a tanszéken, hogy vezethetek egy dépdaléneklési szakkört a hallgatók között. Kapóra jött Tibi megjelenése, mert segítséget láttam benne. Ő természetesen rábólintott, és egy hónap múlva már el is kezdtük a próbákat. Mindez 1988-ban történt.
    Az együttlét innen kezdve már elmaradhatatlanná vált. Egyik barátjuk társaságában Finnországot is megjárták, ahol utcai zenéléssel pótolták Csilla ösztöndíját, Tibi zsebpénzét. A kompioi piactéren Tibi gitárkiséretében, magyarul énekelték a dalokat a finnek legnagyobb csodálatára ugyanakkor nagy szimpátia kíséretében. Hazajövet, megalakították a Kalevala együttest. Megzenésített magyar verseket, saját szerzeményüket adták elő már olyan szinten, hogy az újvidéki rádió Zene plusz szó elnevezésű pályázatán második díjat nyertek, így sikerült néhány rádió felvételt készíteni, de szerepeltek a televízióban is. Az egésznek a vége persze házasság lett.

    - Utána Adára jöttünk, másfél évig itt is éltünk, de a munkám, pontosabban a doktori disszertáció elkészítése visszakényszerített Újvidékre – meséli tovább Tibor. Ugyanis a laboratóriumi kísérleteket naponta kellett végeznem, utazni nehéz lett volna. A szerencsém az volt, hogy az én munkám nem kötődött a természeti viszonyokhoz, mint pl. a vegetációk váltakozása stb. így gyorsított ütemben, három év alatt sikerült elkészítenem a munkát és megvédeni a disszertációt. Amikor ledoktoráltam 32 évesen, elmondhatom, hogy én voltam a legfiatalabb doktor az egyetemen. Említettem már, hogy nem jött össze a dolog, hogy ott maradjak az egyetemen, 1998-ban visszajöttünk Adára. Arra az időre tehető a zenekarban való szereplés kezdete, illetve folytatása.
    A moholi tűzoltó fúvószenekar, aminek alapítása még a monarchiára vezethető vissza, megvolt ugyan, de munkája cél- és terv nélküli, inkább széthulló félben lévő, magára hagyatott zenekar volt. Hosszabb rábeszélésre vettem át, meg hát egy kis nosztalgiából, mert gyerekkoromban 4-5 évig én is muzsikáltam ott. Komolyabb fordulat 2001-ben állt be, amikor először részt vettünk a Szabadkán megrendezett vajdasági fúvósfesztiválon. Sikerült új kapcsolatokat teremteni más zenekarokkal, új partitúrákat szerezni és nem maradt más hátra, mint gyakorolni és gyakorolni. Időközben egyesültünk a zentaiakkal, így egy komolyabb zenekarrá léptünk elő. Csilla, a feleségem, akkor még nem játszott a zenekarban, mert oboára nem volt szükség, de hazavittem neki egy klarinétot, hisz az is fafúvós hangszer, azon gyakorolt és nemsokára állandó tagja lett, mint klarinétos a zenekarnak. Közben kiderült, hogy nincs kisdobos, de a nagydobos sem valami belevaló. Ezen is javítanom kellet. Ekkor meg egy kisdobot hoztam haza és mondtam a fiamnak Benkőnek, hogy próbáld meg ütni, hátha kijön belőle valami. A gyerek pedig elkezdte verni, szorgalmasan járt a próbákra ő is oszlopos tagja lett a zenekarnak. Ezt megelőzően sokat kellett neki tanulni, amit élvezettel csinálta, és amikor megkapta az új kisdobot, akkor vált igazi dobossá. Jelenleg a szabadkai alsó fokú zeneiskola végzőse zongora szakon. Ősztől, ha minden sikerül, a zenei pályán folytatja a tanulmányait. Lilla, a nagyobbik lányunk, sokáig csak ott ténfergett a próbákon, a fellépéseken, jól érezte magát, nem volt vele gond. Amikor nagyobbacska lett kapott egy csörgőt, hogy csináljon valamit. Mióta új karmesterünk van, több mint egy éve, Lilla nagydobos lett, oszlopos tagja a zenekarnak. Különben az adai zeneiskola növendéke a hegedű szakon. Mostmár az öt éves Fannin van a sor, aki ugyanúgy ott ténfereg a próbákon, fellépéseken, mint előbb a testvérei. Nemsokára kap egy hangszert, és majd meglátjuk.
    Ékes példa erre, hogy a zene mennyire összeköti a családot.
    -Ez így igaz. Zenekarunk mottója a hasznos együttlét. Igyekszünk a gyerekeinket olyan dolgokra nevelni, amelyek majd életük során a javukra válhat, egy közösségi érzést ébreszt fel bennük, amelyet azután mindenki a maga módján tovább visz majd. Ma már nem mi vagyunk az egyedüliek, akiknél a szülő-gyermek együtt játszik, de mondhatom, hogy követik a példánkat. A gyerekek számára roppant fontos kérdés ez, mert ez a generáció a korai serdülőkorban van, ilyenkor alakul ki a gyermek jelleme. Ha az utca veszi át a nevelés szerepét, akkor annak csak rossz vége lehet. Most kell nekünk szülőknek bármilyen módon, de nem erőszakkal, rávenni a gyereket, hogy ő is akarja azt, amit mi. Éreztetni kell velük, hogy együtt szórakozunk, együtt tanulunk, vegye észre a viselkedés módot, az öltözködést stb. Különben pedig az én álláspontom és a karmesteré is, hogy rossz tanulónak nincs helye a zenekarban. Segítünk egymásnak, mindenki számíthat mindenkire, és mindenki odafigyel a másikra.
    Megéri-e mindazt az időt, lemondást, amit a zenére szánnak?
    -Mindenképpen – válaszolja Csilla. Igaz, nagyon be kell osztani az időt, de nem sajnáljuk rá. Hétfőtől szerdáig itthon gyakorol a család, mindenki saját belátása szerint, csütörtöktől vasárnapig már komoly közös próbákat tartunk. Szombaton szólampróba, vasárnap délelőtt pedig az egész zenekar közösen próbál. Hát így múlnak a hetek, szinte megállás nélkül, mert a zene is olyan, hogy állandóan gyakorolni kell, különösen, ha új partitúrát kezdünk. A jutalom ezért pedig a közönség elismerése, a taps, a sikerélmény, amit nyújtani tudunk másoknak.
    Igen, a Könyves család mégiscsak meghatározója a fúvószenekarnak, mert végeredményben három generáció játszik együtt: Lajos, a nagytata, Tibor a fia feleségével, Csillával, Benkő és Lilla az unokák, és nemsokára a kis Fanni is ott lesz. Teszik mindezt hivalkodás, öndicséret nélkül, szerényen, ahogyan élnek is, úgy értelmezve a dolgokat, hogy ez az élet legtermészetesebb folyamata.

Vastag János