ADAI BÉKEFENNTARTÓ(K)

• Manapság szinte mindenki tudja mit jelent a békefenntartó fogalom, ötven évvel ezelőtt azonban, amikor a mi történetünk keletkezett, még igen ritka „foglalkozásnak” számított. A Jugoszláv Néphadsereg katonái szinte az elsők között léptek az ENSZ békefenntartói közé és az Izrael-Egyiptom között dúló háború fegyverszüneti körzetét biztosították

    Ki gondolná, hogy e válogatott katonák között nemcsak egy, hanem két adai délceg legény is volt? Pedig ez az igazság! Az egyik adai ENSZ-katona Pergel István, a Sínai-félszigeten sofőr volt, ma is Adán él. Mi most Milorad Tucakovot, a sokunk által a SOFKA-ból ismert, sportszervező Mílét látogattuk meg és bírtuk szóra, mondaná el olvasóinknak az ötven évvel ezelőtti emlékeit. Gondolkodás nélkül ráállt.

Milorad Tucakov GMC-terepjárón El Arisnál 1957. május 16-án

    A Sava Kovačević utcai házában lakik feleségével, Teleki Piroskával. Lányuk már rég kirepült a családi fészekből, unokáik közül az idősebbik már középiskolás. Míle nem olyan típus, hogy sokat kellene kérdezgetni, csakhamar megered belőle a szó, szerbül, magyarul egyaránt ügyesen fűzi tartalmas mondatait. Az emlékezés folyama emlékzuhataggá válik. Látszik, hogy ez az ember mindmáig benne él a múltban, emlékei gazdagok, rendezettek, a fényképek pontosan dátumozottak, precízen vezetett naplóiban pedig sorról-sorra megelevenednek a történetek.
    - 1957. április 25-én mentünk Egyiptomba és november közepéig maradtunk a békefenntartók jugoszláv különítményében – kezdi Míle az emlékezést. – Én az egységemben is nagyon aktív katona voltam, minden akcióban részt vettem, ezen kívül nagyon jó tornász is voltam. Váratlanul Postojnába vezényeltek, ott tudtam meg, hogy a békefenntartó egységbe soroltak be. Örültem a feladatnak és bajtársaimmal kíváncsian indultunk neki a nagy útnak.
    A Proleterka tengerjáró hajó vitt bennünket Egyiptomba, és a Gáza-övezetben alakítottuk ki a táborunkat. A jugoszláv katonák mellett itt szolgáltak még a kanadaiak, a norvégok, az indonézek, a finnek, a brazilok és a svédek. Ez mintegy 7500 katonát jelentett. Egyenletesen osztottak el bennünket a demarkációs vonalon és itt láttuk el feladatunkat.

Indonéz ENSZ-katonákkal El-Aris repülőterén

    Én kurír voltam, így minden jelentősebb eseménynek a szemtanúja lehettem. Dag Hammarsjöld, az ENSZ akkori főtitkára például látogatása során 1-2 méterre állt tőlem, de bejáratos voltam a táborparancsnokságra is. Feladatomat nyilván jól láttam el, hisz a szolgálat végén megkaptam a Béke Szolgálatában elnevezésű ENSZ érdemrend II. fokozatát, harmadmagammal pedig a jugoszláv parancsnokságon kitüntetésül arany-töltőtollat vehettem át.
    - Kapcsolatban álltak-e a szétválasztott felek katonáival?
    - Az egyiptomiakkal igen. Nemcsak a katonákkal, hanem a lakossággal is. Az ottani lakosság nagyon szegényesen élt, a mi táborunk környékén állandó falu sem volt, hanem a beduinok sátrakban laktak, jöttek-mentek. Főképp azt ettek, amit tőlünk kaptak. Mi étkezés után a maradék élelmet rendre kiöntöttük a szemétdombra, én pedig megfigyeltem, hogy a lakosság oda járt és a homokból kapirgálta a maradékot. Mondtam is a parancsnokomnak, hogy ezentúl ne öntsük ki, hanem adjuk oda nekik. Úgy is történt, és mondhatom, nagyon boldogok voltak. Mondogatták is, hogy „entama szadiki” (te vagy a legjobb barátom), meg „Tito-Nasser, szava, szava”.
    - Milyen volt a viszonyuk az izraeliekkel?
    - Tilos volt velük mindenfajta kapcsolat. Persze jól láttuk őket, hiszen néhol mindössze 50 méterre voltak a demarkációs vonaltól. Számunkra érdekes volt, hogy az izraeli katonák főként nők voltak. A nagy hőségben aztán fürdőruhában sétáltak a posztjukon, de azért úgy is állig fel voltak fegyverezve.

Társalgás a beduinokkal El Arisnál

    Korábban a mi helyünkön kanadai ENSZ-katonák szolgáltak, és ők angolul akadálytalanul beszélgethettek, barátkozhattak az izraeliekkel. Magas zsoldjuk volt, sokat költhettek, nem okozott gondot a viszki sem, így együtt iszogattak, szórakoztak. Persze ezt a parancsnokság nem jó szemmel nézte, és csakhamar elhelyezte innen a kanadaiakat.
    - Veszélyes volt-e a szolgálat?
    - Azt meghiszem! A mi alakulatunknak volt egy halálesete is, amikor a járőrszolgálatból visszatérően a katonáink terepjárója aknára futott és egy borcsai (Belgrád melletti település) katona életét vesztette. Arról robbant a bomba, ahol ő ült az autóban és nem lehetett megmenteni. Utána gyászkísérettel szállították haza a koporsót. Számunkra megrázó esemény volt. A továbbiakban súlyos incidens nem történt, de bennünket a tisztjeink mindig óvatosságra intettek. Az én felszerelésem egy gépkarabély, három kézigránát és három könnygáz-bomba volt. Nekem szerencsére sohase kellett használni a fegyveremet!

Arany töltőtollak a jó katonáknak El Aris, 1957.10.7.

    - Milyen volt a környezet, az élővilág?
     - Üres sivatagi terepen voltunk, a leggyakoribb hőmérséklet 42 fok volt. Ez szinte kibírhatatlan hőséget jelentett. Fa szinte nem is létezett, csak ritka, szúróslevelű bokrokkal voltunk körülvéve, azon túl pedig csak a végeláthatatlan homok. Madárra egyáltalán nem emlékszem, az állatok közül pedig a gyér lakosságnak kecskéje, szamara, tevéje és baromfija volt. A kakasok ott is mindig kukorékoltak, és a beduinok láthatóan kedvelték őket.
    Voltak majdnem méteres gyíkok is, de nem voltak veszélyesek. Mi már csak úgy hívtuk őket, hogy „gusterok”! Csak pihentek és sütkéreztek a napon, a legnagyobb hőségben azonban eltűntek valahová. A beduinok mutogatták, hogy nem veszélyesek. Éjszakánként azonban nagyon figyelmesen be kellett csukni a sátort, mert skorpiók mászkáltak.
    - Szórakozás nem volt?
    - Dehogynem, itthoni állami ünnepeinket mindig megünnepeltük. Május elsejére feldíszítettük a tábort, a bejárathoz két magas árbocra Tito-képet szegeztünk. Igaz, ezt a ritkán közlekedő sivatagi busz vezetője tette meg helyettünk, aki járművével odaállt a bejárathoz, felmászott a tetejére és onnan gebeszkedve szögezte fel a képet. Közben örült, hogy mondogathatta a már jól ismert mondást: „Tito, Nasszer, szava, szava!”  Ezen kívül tábori útászaink a tengerből egy jókora, ötven méteres szakaszt dróthálóval kerítettek el, hogy nyugodtan fürödhessünk, mert különben a cápák támadásától kellett volna rettegnünk. Így a fürdés mindig nagy örömet jelentett, de annál kellemetlenebb volt a homokvihar: elvonultával minden zsebünk tele lett homokkal. Kaptunk ugyan homokvihar ellen védő sálat, de ez nem volt elég, a fogunk alatt is mindig ropogott a homok. Érdekes volt a megfigyelés, hogy a homokvihar csak 1-2 méter magasságig fújt, felette sütött a nap. Csakhamar el is csendesedett és meglepődve láttuk, hogy a közelben álló homokdomb 100-200 méterrel odébb költözött. Ott úgy mondták, vándorol a homokdüné!

Karaván elvonulása a YU-katonák tábora mellett

    - Minden szépnek egyszer vége szakad…
    - Pontosan. Hatalmas csomagot pakoltam össze és Port Saidban behajóztunk, indultunk volna haza. Azonban óriási vihar kerekedett és várni kellett az indulással. Utána is vagy 10 méter magas hullámok voltak a Földközi tengeren és senkit sem került el a tengeri betegség. Bizony, minden bátor katona igen lankadt és lehangolt volt, amit csak némileg az feledtethetett, hogy hazafelé tartunk.

Ada, 2007. 1.8. Tucakov Mile és felesége Piroska a házuk előtt

    - Készülnek-e jubileumra az ötvenedik évfordulón?
    - Őszintén szólva, ez senkinek se jutott eszébe! Csak magányos, üres óráimon, vagy az unokáim körében jutnak eszembe egyiptomi, Sínai-félszigeti emlékeim. Fiú unokámnak, Zsoltinak oda is ajándékoztam az ott kapott töltőtollat, hogy mindig legyen miről emlékezni rám. Meg, ahogy hallgatjuk a Közel-Keleti híreket a terrorcselekményekről, az összetűzésekről, gondolatban akkor vándorolok ismét vissza: képekben is el tudom képzelni mi, hol és hogyan zajlik. Bár olyankor nem szeretnék ott lenni, de felsejlenek a harsány vezényszavak, az arabok zsivaja, és szinte érzem a sivatag illatát. Úgy hiszem, ez már örökre így is marad…

Király János