A sírásó
- Nem akármilyen életutat futott be a ma 63 éves, nyugdíjas, sokunk által ismert Samu Ferenc. Élete során nem a rangokat, a magas pozíciókat, a feltûnést hajszolta, amolyan mindennapi, szorgalmas átlagember volt, akinek a munka nem esett nehezére, nem volt szégyenére bármilyen is volt az. Igazi húzó típus volt, amit felvállalt, azt igyekezett maradéktalanul végrehajtani. Szobafestõként kezdte, de volt postás, szakszervezeti hivatalnok, (természetszerûen párttag is), a honvédelmi osztály dolgozója, majd karrierjét mint sírásó – temetõcsõsz fejezte be. Nem mindennapi fordulatok az biztos, de egyben tántoríthatatlan maradt: a becsületességben.
Samu Erzsébet és Samu Ferenc
Életérõl, munkájáról így számolt be:
- Négyen voltunk tesvérek, én harmadikként születtem, de ketten nagyon fiatalon meghaltak, így nõvérem és én maradtunk. Hét éves koromban apám is meghalt. Édesanyánk nevelt fel bennünket. Õt nagyon sokan ismerték, különösen a mai idõsebb generáció, hisz 36 évig az óvodában dolgozott, mint nevelõnõ – vagy ahogy akkor nevezték: dada. Gyermekkoromról nem sok szépet és jót mondhatok. A háború utáni években sokat nélkülöztünk, emlékszem, többször is csak akkor laktam jól, amikor ért az eper a fán. Újsori gyerek lévén, átalsó szomszédunk a „bogárkirály” Holló Pista bácsi volt, aki selyemhernyó-tenyésztéssel foglalkozott. Mi gyerekek szedtük az eperfa levelét, amiért 5 dinárt fizetett zsákonként. Akkor tudtam pénzt keresni, aminek nagyon örültem. Anyám sokat dolgozott, két váltásban is, sokszor csak este találkoztunk, így nem sok ideje maradt ránk, gyerekekre, de soha nem hanyagolt el bennünket. Becsületességre, szorgalomra nevelt minket is, mint tette azt az óvodában a többi gyerekkel.
A nyolcadik után a szobafestõ-mázoló szakmát tanultam ki és dolgoztam is jó ideig, majd jött a katonaság. Éltem azzal a lehetõséggel, hogy ott elvégezzek egy tanfolyamot, és altiszti rangot kapjak, mint távírdász. Ezek után már, mint szakaszvezetõ szereltem le. Ennek a késõbbiek során még hasznát is vettem.
Kezük alatt a sírok környéke mindig rendezett volt
A katonaság után Ferenc a postán helyezkedett el azzal, hogy telefonista lesz, ha nyugdíjaztatás miatt megüresedik az a munkahely. Ám nem így történt, kellettek kézbesítõk, és ö vállalta azt a munkát is. 10 évig hordta a leveleket, nyugdíjat, a sürgönyöket. Azt mondja volt olyan hónap, amikor csak a borravalókból összejött még egy fizetés. A postáról felsõbb utasításra, mivel párttag is volt, áthelyezték a társadalmi-politikai szervekbe. Így került a szakszervezetbe, mint hivatalnok. Közben aktív tagja volt a céllövõ egyesületnek, hat évig elnöke is volt, majd levizsgázott, mint edzõ és bíró. 1978-ban az adai honvédelmi osztályra került a hadi feltöltés és mozgósítás ügyosztályára. Ezen az osztályon maradt egészen 1993 végéig, itt érték azok a nemkívánatos események, a mozgósítások, a ránk erõszakolt háború, amire nem szívesen emlékszik vissza és beszélni sem szeret róla. Ekkor megszûnt a munkaviszonya. Ám Samu Ferencet nem olyan fából faragták, aki kétségbe esett volna munkahelye megszûnése miatt. Új munka után nézett, sikerült is munkát kapnia sírásó- és temetõcsõszként a katolikus temetõben. Érdekes fordulat, de a munka az munka és ha becsülettel végzik, sehol sem lehet belõle hátránya az embernek.
• Hogyan kerültél az egyházhoz tartozó temetõbe onnan a másik világból?
- Arról van szó, hogy a Plébániahivatal pályázatot írt ki a sírásói munkahelyre. Jelentkeztem és az atyának õszintén elmondtam mindent, azt is, hogy párttag voltam de nem megrögzött ateista, mert nem is úgy nevelkedtem. A 14 beadott kérvény közül az enyémet fogadták el, és 1993 júliusától már el is kezdtem dolgozni.
• Hogyan szoktad meg a merõben más természetû munkát?
- Nagyon nehezen. Mondtam is az atyának egy ideig ne jelentsen be, mert saját magamnak adok próbaidõt. Ilyet még nem csináltam, nem is volt mindegy a sírba helyezni a koporsókat. Képes voltam együtt sírni a gyászolókkal, akkora hatással volt rám az a tudat, hogy temetek. De túl kellett tenni magamat minden érzésen, a munkát, amit felvállaltam, el kellett végeznem. Ha már itt tartunk, el kell mondanom, hogy feleségem, Erzsébet nélkül nagyon nehéz lett volna. Õ, mint cipõfelsõrész-készítõ, késõbb munkavezetõ lett a cipõüzemben, de amikor megkaptam a sírásói munkát, felmondott és mellettem maradt a temetõben, ahol derekasan kivette a részét a munkából. Nagyon sok esetben velem együtt ásta a sírokat, segített érzelmileg is áttenni magamat a nehéz perceken. Majd másfél év kellett ahhoz, hogy végleg megszokjam a munkámat, természetesen nem fizikai értelemben. A legnehezebb talán édesanyám barátnõjének temetése volt. Szinte kínok között ástam ki a sírgödröt, hisz nagyon jól ismertem, tiszteltem és szerettem. De ezen is át kellett esnem. Habár egy temetés mindig nehéz, a késõbbiek során már rutinosabban ment minden, olyannyira,
hogy már a ravatalozásnál is segédkeztem, öltöztettem is az elhunytat, szóval teljesen belejöttem és megszoktam a munkát.
• Mi volt pontosan a munkád?
- A szerzõdésben úgy állt, hogy sírásó és nem temetõcsõsz. Elképzelhetetlen, hogy ma egy ekkora temetõt ennyi sírral õrizzen valaki. Húsz-harminc évvel ezelõtt más volt a helyzet. Akkor 70-80 temetés volt évente, ma már ennek a duplája. Különben a sírásás és a temetés mellett még nagyon sok más munka is van ott. Az utak karbantartása például, kitisztítani az elhanyagolt részeket, tisztán tartani a környezetet, elhordani az összegyûjtött hulladékot, szemetet, hogy a temetõ valóban méltán visszaadja azt a csendet, nyugalmat, a szép látványt, ami a mi temetõnkre jellemzõ. Igyekeztem mindezeknek is eleget tenni, nem hagyott a lelkiismeret, hogy az elhunytak hozzátartozóit szemét és gaz fogadja. Sokszor fél éjszakát is szemétkihordással töltöttem, különösen az ünnepek elõtt, mint a Mindenszentek és a halottak napja.
Egyik adai temetés 1997-bõl
• Mikor és miért hagytad abba ezt a munkát?
- 2000-ben többször is eperohamot kaptam, ami már krónikussá vált, mûtétre volt szükség, ami az év elején meg is történt. Kaptam betegszabadságot, de mivel nem épültem fel, huzamosabb ideig kellet gyógykezeltetni magamat. A munkám pedig tudvalevõ olyan természetû, hogy nem tûr halasztást. Ide egészséges, munkaképes ember kell. Eleinte a vejem vette át a munkát, végezte is becsülettel 2002-ig, egészen a haláláig. Idõközben engem pedig nyugdíjaztak.
El kell még, hogy mondjam, hogy Adán kívül máshol is temettem illetve vállaltam a sírásást, fõleg ott, ahol a mi temetkezési vállalkozónk is dolgozott. Jázován pl. több mint 20 temetésem volt, Csókán harmincon felül, Adorjánon pedig 3 évig rendszeresen én voltam a sírásó. Elmondhatom, hogy nagyon megbecsültek ott, elégedettek voltak a munkámmal és az árakkal is.
• Most pedig egy kis statisztika: hány sírgödröt ástál ki, az hány köbméter földet jelent, mekkora egy sírgödör?
- Az az igazság, hogy kezdettõl fogva igyekszem precízen vezetni minden temetést és elmondhatom, hogy a mai napig megvan minden fontos adat egy-egy temetésrõl, hisz mindenki tudja, hogy azokon ma is részt veszek. Ez idõ alatt Adán 1458 sírgödröt, vidéken illetve más helyeken 338-at ástam ki, ami összesen 1798. Ha már a számoknál tartunk, elmondhatom, hogy egy nap legtöbb hét sírt kellett kiásnom, míg volt olyan hónap amikor 29 temetés is volt. A köbméterekrõl nem vezettem nyilvántartást, de ha elmondom, hogy egy átlagos sírgödör 1,80 x 2 x 0,70 m., akkor ebbõl könnyen ki lehet számolni a megforgatott föld mennyiségét.
• Összevetve mindent, fizikailag nehéz munka volt ez. Ha nem jött volna a betegséged, csináltad volna tovább?
- Mindenképpen. Mondtam már, megszerettem ezt a munkát, nem váltottam volna másra. Még azt is ki merném jelenteni, hogy ha újra kezdeném, akkor ugyanezt a munkát csinálnám a legszívesebben. A fizetésem ugyan nagyon kevés volt, de annál többet jelentett számomra az emberi kapcsolatok, az ismeretség, a segítségnyújtás azokban a pillanatokban. Sokan még most is megkeresnek, megköszönik a munkámat, üdvözleteket küldenek „mindennapos temetõlátogatók” aláírással stb. Úgy érzem megszerettek az emberek mert igyekeztem úgy viszonyulni hozzájuk, hogy érezzék, én vagyok õ értük és nem õk vannak én értem.
Vastag János
|
