Zenével és a zenéért élni
Egy sikeres zenei karrier bemutatása

    Még sokan emlékszenek arra az április ötödikei estre, amikor a városháza dísztermében telt ház előtt csodálatos zenei élményt nyújtott Szabó Imre, adai születésű, ma Belgrádban élő zenész családjával együtt. A hangversenyt, amiről már régóta álmodott, ismerőseinek, barátainak, a rokonságnak szánta, magának az adai közönségnek, azoknak, akik közül majd 40 évvel ezelőtt indult el felfelé ívelő zenei pályáján. A koncertről csak szuperlatívuszban beszélhetünk, ami kicsit sem meglepő, hisz a család minden tagja magasan képzett zenész. A Szabó család és kísérőik, azon az áprilisi esten belopták magukat az adai közönség szívébe.
    Kihasználva a nem mindennap nyújtotta alkalmat, a koncert után elbeszélgettem Imrével elsősorban a zenei pályafutásáról, a sikerekről, valamint élményeiről, a munkáról, a családjáról.
    Hogyan is kezdődött a pályafutásod?
     - Erről dióhéjban annyit mondhatok, hogy másodikos elemista voltam, amikor beírattak az adai alsó fokú zeneiskolába. Mindez 1961-ben történt, és gyakorlatilag attól kezdve a zenének és a zenével élek – kezdte Imre olyan pontossággal és részletezéssel, mintha tegnap történtek volna az események. Először harmonikát akartam tanulni, de tanáraim észrevettek bennem valamit, valami rendkívüli jó hallást, és rábeszélésükre átváltottam hegedűre. Azzal sokkal többre vinném – mondták. Különösen sokat segített ebben a Cvitkó házaspár, Ferenc és Rózsa, majd később, az utolsó évben Birkás János tanár úr, aki végül is felkészített a felvételi vizsgára. Amikor befejeztem az általános iskolát, úgy döntöttem, hogy zenei szakra iratkozom, zenével folytatom a tanulást. Szüleim nem valami nagy lelkesedéssel fogadták a döntésemet, különösen akkor, amikor megtudták, hogy Belgrádban fogok felvételizni. Egy 15 éves gyerek, meglehetősen gyatra szerb tudással, a nagyvárosban, egyedül… Szóval, kételyek között, de végül is beleegyeztek. Mivel a hegedű mellett szerb nyelvből is vizsgáznom kellett, titokban abban bíztak, hogy úgy sem fog sikerülni, így majd idehaza maradok. Ám csalódást okoztam nekik, hisz a felvételi mindkét része sikerült. Igy kerültem Belgrádba 15 éves fejjel, és lettem a Josip Slavenski Zenei Középiskola rendes tanulója. Úgy érzem, apám soha sem bocsátotta meg a későbbiek során azt, hogy nem jöttem vissza Adára, mert szerinte itt is lehetett volna tanítani, állást kapni. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy a nagyváros más, sokkal több lehetőséget nyújt nemcsak a zenében, hanem az élet más területén is. Később valóban meggyőződtem arról is, hogy nemcsak Ada, hanem még Belgrád is kicsi ahhoz képest, amit utazásaim során megtapasztaltam.

Anica

    Említetted az utazásokat. Merre jártál a nagyvilágban?
    - El kell mondanom, hogy már a tanuló éveim alatt bekerültem a belgrádi Operettszínház zenekarába, később pedig a belgrádi Ivo Lola Ribar néptánc-csoport zenekarának lettem a tagja. A Lola akkor az 1970-es években élte a fénykorát, hosszantartó világturnékon vehettem részt velük. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ezzel az együttessel bejártam a Föld északi féltekéjét. Csupán felsorolni is sok azokat az országokat, ahol megfordultunk, nem beszélve arról, hogy sokkal kevesebb azok az országok száma, ahol nem voltunk Európában, mint amelyekben vendégszerepeltünk. Mégis, el kell mondanom, hogy jártunk Kínában, Japánban, Mongóliában, az akkori Szovjetunióban (Moszkva, Vlagyivosztok), továbbá, az Egyesült Államokban, Kanadában. Érdekességként azonban elmondhatom, hogy Kínában például mi voltunk az első európai csoport, amely megjelent a kulturális forradalmuk után. Magas rangú állami delegáció fogadott bennünket, és kísért egész ott tartózkodásunk ideje alatt. A mongóliai fogadtatáshoz hasonlót máshol nem éltünk át. Japán feledhetetlen maradt számunkra. Ulan Batorból Moszkváig repülővel tettük meg az utat, onnan viszont Vlagyivosztokig vonattal utaztunk, ami több mint egy hétig tartott. Az Amerikai Egyesül Államokban először New Yorkban, a Madison Sqware Gardenben léptünk fel több mint egy hétig minden este, de jártunk San Franciscóban, Los Angelesben, Chicagóban, Bostonban. Átmentünk Kanadába, vendégszerepeltünk Montrealban, Vancouverben, Ottawában… az élmények egész sora maradt meg bennem még a mai napig is. Ez az amit nem lehet elfelejteni, ez az, amit apámnak nehéz volt megmagyarázni, hogy ilyen élmények, látványok és lehetőségek után mit keressek én Adán!

Attila

    Hogyan tudtad mindezt összeegyeztetni, utazás, fellépések? Hogy viszonyultak mindehhez a tanáraid?
    - El kell mondanom, hogy a tanáraim nagyon elnézőek voltak, nem is csoda, hisz ez az együttes állami szinten volt kezelve. Anyagi és erkölcsi támogatásban nem szenvedtünk hiányt. Mivel állami népi együttesről volt szó, ilyen címen is vendégszerepeltünk a világban, magát az államot képviseltük, így hát semmiben sem károsodhattunk meg.

Adrianna

    Térjünk vissza a tanulásra, életed további alakulására!
    - Igen, amit eddig elmondtam, az egy kis intermezzo volt az életemben. Ugyanis, mindig is a zenekari játék, a közösségi zenélés volt az álmom, ott érzem jól magam. Már az egyetemi évek alatt muzsikáltam az egyetlen belgrádi Operettszínházban, diplomázásom után pedig a régi álmom valósult meg: rendes tagja lettem az Operaház zenekarának. Két évet dolgoztam ott, majd egy zeneiskolába kerültem tanárként, de az opera zenekarával nem szűnt meg a kapcsolatom, sőt a ma is állandó kisegítő tagja vagyok. Az iskolából a katonazenekar művészegyüttesébe mentem át, ott a 80 tagú szimfonikus zenekar tagja lettem. Azóta is ennek az együttesnek vagyok a tagja, immár húsz éve. A sikereken lívül nehézségek is jelentkeznek. A valamikori nagy zenekar mára már annyira leépült, hogy kamarazenekarnak számítunk. A nehéz helyzet a zenében is érezteti hatását. Nem túl régen alakítottunk egy vonósnégyest, hogy valamilyen formában túléljük ezt a krízist, mert attól tartok, hogy megszűnik a hadsereg szimfonikus zenekara, és csak a gárda fúvószenekara marad meg.

A Szabó család

    Beszéljünk a magánéletedről, a családról!
    - Hát igen, mi kimondottan zenész család vagyunk. Feleségem, Anica, akivel még a 70-es években ismerkedtem meg a népi együttesben, ma a belgrádi zeneakadémia rendes tanára. Zeneszerzési szakot fejezett be, magiszter, jelenleg zenei formatant ad elő. A mai helyzetben a zeneelméleti szak hiányszak, így most egyszerre öt egyetemen ad elő: a már említett belgrádi akadémián, tíz éve utazik Újvidékre, dolgozik a kragujevaci egyetemen, havonta kétszer utazik Cetinjébe, legújabban pedig itt Belgrádban egy privát zeneakadémián is előad. A fiam, Attila (26 éves) a múlt évben fejezte be az akadémiát zenei elméleti szakon és brácsán, tehát neki két szakmája is van. Az elméleti szakon beiratkozott a harmadik fokozatra, azon az úton kíván továbbhaladni, míg a brácsa a további játékra szolgál. Ma a kragujevaci akadémián tanársegédként dolgozik és tagja a Dušan Skobran kamarazenekarnak. A lányom, Adrianna (16 éves) a középfokú zeneiskola tanulója. Mivel a hangszereken nagy a konkurencia, zeneelméletet tanul, de a zongorát sem hanyagolja el, noha versenyszerűen nem játszik.
    Az eddigiekből kitűnt, hogy mindannyian nagyon elfoglaltatok vagytok. Mikor van együtt a család?
    - Mondhatom, hogy nagyon ritkán. Még erre az adai koncertünkre sem tudtunk állandóan együtt készülni, vagy egyikünk, vagy a másikunk hiányzott, fellépése volt valahol, úgyhogy vagy ketten, vagy hárman gyakoroltuk be a számokat. Mondhatom, hogy azon a napon hosszú idő után tényleg együtt volt a család. Ilyen ritkán fordul elő.
    Ha már szó volt az adai koncertről, mi a véleményed róla, hogyan látod, mint előadó?
    - Az az igazság, hogy szerettünk volna telt ház előtt játszani, ezért meghívtuk a barátaimat, az ismerősöket, a rokonokat, de nagyon meglepődtünk, amikor megláttuk, mennyien eljöttek. Számunkra ez premier volt, mert Belgrádban többször is fellépünk ugyan egy-két szám erejéig, de egész estet mi négyen még nem muzsikáltunk végig. Kihívás volt ez a számunkra, de látva a zsúfolt termet, hatalmas motivációt éreztem, hogy megmutassam, mit tudok. Láttam a tanáraimat, az ismerősöket, a rokonokat, és ez annyira fellelkesített, hogy úgy éreztem, itt nem szabad rossz teljesítményt nyújtani, ezúttal mindent bele kell adni, mert megérdemli a közönség. A másik oldalról nézve, rendszerint hiányzik a közönség közvetlensége, a nagy koncerteken nincs ez a fizikai közelség a közönség és mi közöttünk. Egyszóval, nagyon jól sikerült az áprilisi hangversenyünk, és hálásak vagyunk ezért a közönségnek. Hogy újra eljövünk-e? Gondolkodás nélkül, ha minden feltétel megteremtődik rá – fejezte be Szabó Imre.

Vastag János