VISSZATÉRT A MOSOLY ÉS A BOLDOGSÁG A MOHOLI KATONA CSALÁDBA
Hogy is ne tért volna vissza, amikor ma már túl vannak minden testi-lelki megpróbáltatáson, nehézségen és gondon. Túl vannak annak a pillanatnak a szörnyûségén, amikor megtudták, hogy gyermekük nyomorékká válhat, ha nem tesznek érdekében megfelelõ lépéseket. És akkor, pár évvel ezelõtt, elkezdõdött a küzdelem, a harc az idõvel a lehetetlennek tûnõ probléma leküzdésére, mert a baj csak erõsödött, mind kifejezõbbé vált. Ebben a küzdelemben egyedül az emberek megértésére, támogatására számíthattak, mert kislányuk mûtétjének költségeit nem bírták egyedül elõteremteni. Az emberek megértõk voltak és ma egy egészséges, boldog, mosolygós, a jövõt tervezgetõ fiatal lány teljes életkedvvel nézhet a jövõ elé.
Azt hiszem ennyi bevezetõ után már ráismertünk, hogy a moholi 14 éves KATONA ANNAMÁRIÁRÓL van szó. Lapunkban néhány hónappal ezelõtt már többször is írtunk róla, felhívást tettünk közzé, hogy a mûtét költségeinek fedezésére kérik az emberek segítségét, mert a súlyos gerincferdülésben szenvedõ kislány fejlõdését és egészségét csak orvosi beavatkozással lehet biztosítani. Szóltunk a jótékonysági rendezvényekrõl melyeknek bevételét a Katona családnak ajánlották fel, hogy a közöttünk élõ beteg, mélabús, mindig gondterhelt és kedvetlen kislány olyan lehessen, mint társai.
A mûtét után három hétre, október 26-án látogattam meg újra Moholon a Katona családot. Amikor beléptem a szobába, legnagyobb meglepetésemre és õszinte csodálatomra egy nádszálegyenes, magas, végtelenül szimpatikus, mosolygós kislány állt elõttem. Az elsõ benyomásom az volt, hogy talán nem is jó helyre érkeztem, de erre mindjárt rácáfolt Annamária, aki széles mosollyal, most már túl minden bajon és kellemetlenségen, maga mesélte el, hogyan élte át a mûtét elõtti napokat, hogyan is történt maga a mûtét, és hogyan érzi magát ma, 22 nappal a nem éppen rutinos mûtét után. Gyermekes hévvel, de kellõ komolysággal mondta el annak a tizenegynéhány napnak az eseményeit, amit a pécsi klinikán töltött. Elmondta, hogy a Máltai szeretetszolgálat jóvoltából kaptak elszállásolást egy privát lakáson a klinika közelében, mert természetesen a szülei is elkísérték, és anyukája vele is maradt egész idõ alatt.
- A mûtét a pécsi klinikán szeptember 28.-ra volt kitûzve – meséli Annamária – de a sok elõzetes kivizsgálás, no meg valami belsõ gondok miatt október 4-én, hétfõi napon mûtöttek meg. Azt az egy hetet, amivel tolódott az operáció, naplóírással, ismerkedéssel töltöttem, sokat rajzoltam, beszélgettem a többi beteggel. A mûtét elõtt arra emlékszem csupán, hogy rámszerelték az altatómaszkot, ami reggel fél nyolc körül történt, de utána már semmire nem emlékszem, viszont amikor felébredtem, minden olyan rövidnek, pár percnek tûnt csupán. Pedig két és fél óráig tartott az az idõ, amíg normális helyzetbe hozták a gerincemet. Az én esetem a könnyebbek közé tartozott – mondták az orvosok – mert „csak” 60 fokos volt az elferdülés, de voltak ott 100-140 fokos deformációk is. Természetesen az intenzív osztályon ébredtem fel, és akkor láttam mennyi csõ lógott ki belõlem, apróbb mûszerek voltak rám szerelve. Fájdalmat nem éreztem, mert egy automata morfiumadagoló is rám volt szerelve és az ébredés után a kezembe adták az irányítót, amivel fájdalom esetén én magam fecskendeztem be a megszabott mennyiségû morfiumot. Nagyon furcsa helyzet volt ez nekem, de gyorsan túl tettem magam rajta, no meg nem is sokáig kellet mindezt végigcsinálnom, olyannyira, hogy a harmadik napon már sétálnom kellet, persze segítséggel. Azóta is rendszeresen teszem azt, amit és ahogyan az orvosok mondták. A felépülésem jól halad, vigyázok magamra, mind többet sétálok, gyógytornászom. Az õszi szünet után indulok újra iskolába, addig be szeretném pótolni a lemaradásomat, amit, úgy gondolom, nem lesz nehéz megoldani, mert az osztálytársaim nekem is vezették a füzeteimet, de amellett még sokat segítenek is.- Az orvosok szerint a mûtét kitûnõen sikerült, azzal bocsátottak haza bennünket, hogy nem kell komplikációktól tartani – mondja Annamária édesanyja, Matildka. Annyit mondtak még, hogy nem sikerült tökéletesen kiegyenesíteni a gerincét, de az eddigi állapothoz képest szinte észrevehetetlen az eltérés. Három hónap múlva ellenõrzésre kell jelentkeznünk, reméljük nem lesz addig semmi gond.
Kihasználom az alkalmat és az újságon keresztül újra teljes szívvel megköszönjem minden ismerõs és ismeretlen támogatónknak nagylelkûségét és segítõkészségét, mert nélkülük kislányunk ma nem tudna mosolyogni. Szavakkal talán ki sem tudom fejezni mérhetetlen hálánkat mindazok iránt, akik segítettek, ezt át kell érezni, tapasztalni kell.
- Hogy mit jelent nekem a mûtét? – teszi fel önmagának a kérdést Annamária. Azt, hogy amikor ott a klinika folyosóján a tükörbe néztem, nem ismertem magamra. Két és fél óra alatt 8 cm-t nõttem! A mûtét elõtt 161 cm. voltam, ferde háttal és púppal, most viszont 169 cm. vagyok. Valóban, mintha kicseréltek volna, sokat nevetek jól érzem magam, most már én is olyan vagyok, mint a többi korombeli lány.
- Igen van miért örülnie Annamáriának – ez kitûnik szavaiból is. A hangulat is megváltozott a családban, mintha egy új fejezet kezdõdne az életükben. Eltûnt az aggodalom a feszültség, a gond és az idegesség, helyébe vidámság és mosoly költözött a házba. Egy félszeg, visszahúzódott, púpos kislányt ma egy életvidám, sugárzó, kedves és mosolygós fiatal leány váltott fel. Most kapta vissza igazán valódi énjét.
Most már rá is vonatkoznak ezek a mosolyról írott gondolatok: …”Boldoggá teszi azokat, akik kapják, és nem juttatja koldusbotra azokat, akik adják. Nyugalom az elfáradtnak, napfény a csüggedõnek, világosság a szomorkodónak. A természet legjobb orvossága a bajok ellen…”
Vastag J.
