Király János beszélgetése dr. Hódi Sándorral a gondolkodásra való tanításról
Gondolkodva tanulni – értelmesen felelni!

• Az emberi gondolkodás nagyszerű produktumainak megértése és megtanítása elképzelhetetlen a tanulással kapcsolatos pszichológiai alapismeretek nélkül. A legfontosabb hajtóerő, amely az emberiséget előre viszi, a megismerési vágy, az ember mérhetetlen kíváncsisága. Vannak, akik ennek alapján egyenesen a „megismerés ösztönéről" beszélnek. Valamilyen belső, velünk született erőről, amely hajt, űz, visz bennünket előre, hogy minél többet megtudjunk a világról, az életről, a természetről, a Földről, az univerzumról, az emberről, a lélekről, a Teremtőről, a társadalomról.

    – Ilyen ösztön azonban nincs! – mondja kérdésünkre felelve dr. Hódi Sándor pszichológus. És a tanulás és problémamegoldás terén sem vagyunk olyan hatékonyak, mint azt hinni szeretnénk. Kíváncsinak, érdeklődőnek, racionálisan gondolkodónak, az élővilág uralkodó fajának, a legeszesebb lénynek tartjuk magunkat, ami összességében talán igaz, az egyedeket illetően azonban nagy különbségek tapasztalhatóak. Egyénenként különböző teljesítményekre vagyunk képesek, és ez nem feltétlenül csak az örökletes adottságokkal és a képzettséggel függ össze. A múltbeli tapasztalatok jellege és azok felhasználási módja, amely a korai gyermekévekben kezd kialakulni, a problémamegoldó gondolkodás kialakulásának szintén fontos feltétele. A tehetség a tanulás tanulásának sikerességében mutatkozik meg elsődlegesen. Van, aki rájön, hogyan kell tanulni és szívós kitartással minőségileg magas intellektuális teljesítményt elérni.
    A közepes vagy gyenge teljesítményt nyújtó emberek hátránya abban mutatkozik meg, és ez kísérletekkel is ellenőrizhető, hogy a kellő időpontban, szituációban nem tudják a tapasztalataikat, ismereteiket hatékonyan mozgósítani. Hiába a lexikális tudás, az életben néha egy egyszerű feladatot sem képesek megoldani.
    ● Napjainkban az ismeretek ijesztően növekvő áradatával kell számolnunk. Ez azt jelenti, hogy a ma embere különb, többet tud az előző korok emberénél?
    – Először szögezzük le, hogy az ismeretek tömege önmagában véve senkit sem tesz okossá, műveltté. Baj van az ismeretek elsajátításával is, hiszen a könyvekbe zárt ismeretek olyan ütemben növekszenek, hogy azok egyre csekélyebb hányadát vagyunk képesek elolvasni és megjegyezni, de most nem erről beszélek. Ahhoz, hogy valamely ismeret hasznosuljon, az ember személyes tudásává kell, hogy átalakuljon. Az enciklopédiákba, lexikonokba, könyvekbe zárt ismeretek akkor lendítenének az emberiségen nagyot, ha azok minden egyes ember személyes ismeretanyagává, tudásává válnának.  

Dr. Hódi Sándor: Saját műveim

    Nos, a problémák itt kezdődnek. A felhalmozott ismeretek gyűjteményeiből, tárházaiból mérhetetlenül kevés épül be saját tudáskincsünkbe. Hiába az információk növekvő áradata, ha azok legtöbbje nyomtalanul kihull az emberek fejéből. Vonatkozik ez az iskolai tanításra is. 
    ● Mi szükséges ahhoz, hogy az ismeretek az ember tudásává, tulajdonává váljanak?
    – Az ismeretek birtokbavétele azzal kezdődik, ha képesek vagyunk az új információt megérteni, és azzal kapcsolatban kérdéseket megfogalmazni, problémákat felvetni. A kérdések felvetése azt jelzi, hogy az új ismerettel kapcsolatban gondolkodunk. A felmerülő kérdések mindig a személyes állásfoglalásunkat jelzik az új ismerettel kapcsolatban. Ha személyes álláspontunk nincs, az új információ nem rögzül bennünk, kihullik a fejünkből.
    A tanításban, ismeretátadásban ezt kell tehát szem előtt tartanunk. Az előadott tananyaggal, egyes ismeretekkel kapcsolatban az érdeklődés mímelésén túlmutat-e valamiben a tanulók gondolkodása. Ne feledjük, a gyermeki gondolkodás kézzelfogható terméke, bizonyossága a kérdés. A pedagógus győződjön meg róla, hogy a konkrét ismeretekkel kapcsolatban képesek-e a gyerekek kérdéseket feltenni, problémákat megfogalmazni, és ezekre saját eszük szerint valamilyen választ adni. Ez nem megy magától. Ehhez a tanár részéről nem kis szellemi erőfeszítésre van szükség. Csak abban az esetben érhetjük el, ha alkalmat adunk a gyerekeknek önálló nézeteik kifejtésére.
    ● A pedagógusok a tanítás sikerességét általában azon mérik, hogy képesek-e a gyerekek az elhangzottakat, tanultakat pontosan visszamondani.
    – Ha így lépnek fel, azt szellemi fölényük megvédése érdekében teszik. A tananyag számonkérése, felmondása pszichológiai értelemben nem ér semmit. Ha azt akarjuk, hogy mások megértsenek bennünket, el kell érnünk, hogy partnerünk megfelelő érdeklődést mutasson irántunk, legalább minimális szellemi erőfeszítést tegyen mondanivalónk megértése érdekében. Erre abból következtethetünk, ha kérdéseket tesz fel nekünk, problémákat vet fel, saját nézeteinek a kifejtésébe kezd. Ez így van a gyerekek esetében is. Ha a tankönyvi szövegek felmondását, pusztán az ismeretek visszaadását várjuk tőlük, vajmi kevés értelme van az egésznek. A pedagógus akkor jár el helyesen, ha a tanulók számára alkalmat ad önálló nézeteik kifejtésére. Nem biztos, hogy azok a felvetett kérdésekre mindig elfogadható, értelmes választ tudnak adni. Maga a véleménycsere, az ismertekhez kapcsoló asszociációk, az egyéni gondolkodásra jellemző vonások felszínre kerülése, megfogalmazódása a fontos, mert csak az ilyen jellegű kérdések és válaszok egyeztetése és ütköztetése alkalmas arra, hogy a gyerekeket (és felnőtteket egyaránt) egyre teljesebb tudáshoz juttassa. Csak így vagyunk képesek gondolkodásunkat fejleszteni, így tudjuk a tanultakat megjegyezni, beépíteni korábbi ismeretrendszerünkbe és a későbbiek során hasznosítani.
    ● A jó pap is holtig tanul, szoktuk mondani!
     – Egész életünk során folyamatosan kérdéseket teszünk fel magunknak és másoknak, feltéve, ha egyáltalán gondolkodunk. Nem biztos, hogy valamennyien a földi élet keletkezésének vagy az élet mibenlétének az örök nagy kérdésein tipródunk. Nem is ez a dolgunk. Viszont mindent, amit hallunk, olvasunk, látunk, tapasztalunk, át kell gondolnunk. A problémák sohasem tekinthetőek az élet egyetlen vonatkozásban sem egyszer s mindenkorra megoldottnak.
    A legnagyobb akadály, ami a gondolkodás útjába áll, ami leszoktatja az embereket a gondolkodásról, a vaskalaposság és a dogma. Nem tehetünk annál rosszabbat, mint ha megpróbáljuk elhitetni a diákokkal, hogy azt, amit tanítunk nekik, ami a tankönyvekben van, tekintsék sarokkőnek, megkérdőjelezhetetlen igazságnak. Az élet számos elméletről, sarokkőnek tekintett igazságról bizonyította be, hogy csak legenda, mese volt. A világ összes általános és középiskolájában, sőt egyetemén oktattak és oktatnak olyan elméleteket és ismereteket ma is, mondjuk az élet keletkezéséről, az ember mibenlétéről, a társadalom és az egyén viszonyáról, amelyek tévedésen, néha kifejezetten az emberek tudati manipulálását célzó hazugságokon alapszanak. Egész nemzedékek nőttek fel, dolgoztak és haltak meg úgy, hogy igazságnak hitték azt, ami tévedés vagy hazugság volt.
    Minden ismeretanyagnak, amit az iskolában annak idején tanítottak, vagy amit ma tanítanak, ki kell állnia a tapasztalat próbáját. És bizony sok mindenről kiderült már, hogy amit megbízható ismeretnek, tudományos kísérletekkel igazolt elméletnek hittünk - tévedés volt. Már csak ezért is tanácsos, hogy a tanítás során alkalmat adjunk kérdések feltevésére, véleménycserére, személyes állásfoglalások kialakítására, az új ismeretekkel kapcsolatos gondolkodásra. Érdemes ezt végiggondolnunk.
    ● Hogyan lehetne az iskolában a tanulók gondolkodását fejleszteni?
    – Minden érdekes új információnak a dolgok természeténél fogva hívószó jellege van, ami azt jelenti, hogy sok minden eszünkbe jut róla, egymást követik fejünkben az asszociációk, szárnyal a képzeletünk. És kérdések merülnek fel bennünk.

Bennük van hely a tudásnak

    Az iskolai teljesítményt tulajdonképpen azon kellene mérni, hogy az adott ingerszóra mi jut a tanuló eszébe. Ha csak azt mondhatja el, „amit kell”, ha a számonkérés szigorú keretek közé szorítja, hogy „mit válaszolhatunk” a kérdésre,  a rendelkezésünkre álló egyéb ismeretek, szavak, fogalmak, asszociációk mintegy zárójelbe kerülnek, a gondolkodás feleslegessé válik, sőt csak bajt okoz a tanuló magának vele.
    Ahhoz, hogy válaszoljunk, „felelni tudjunk” a hozzánk intézett kérdésre, előbb nyilván meg kell érteni, hogy mit is kérdeznek, mit várnak tőlünk. Ha a válasz egyszerű, mechanikus és spontán tevékenység, azt hiába értékeljük „jó válasz” esetén ötösre, semmit sem érünk vele, mert nem követel értelmes intellektuális műveleteket, gondolkodást az embertől. Az ismeretanyag mechanikus reprodukciója még annak lehetőségét is kizárja, hogy a diák ráébredjen a szavak közötti logikai összefüggésekre, vagy hogy a múltbeli tapasztalatait az új adatok/ismeretek birtokában kamatoztatni tudja. 
    ● Miben látja a pszichológus az iskolai oktatás legnagyobb hiányosságát?
    – A fő kérdés a tanulás és gondolkodás összefüggésében merül fel: lexikális ismeretek kondicionálása a cél, vagy a diákok gondolkodásra való késztetése? Ezt el kellene végre dönteni. Ha a gondolkodtatás a célunk, tudomásul kell vennünk a fogalomrendszer kialakulásának egyéni (pszichológiai) sajátosságait. A fogalmak és szavak rendkívül dinamikus jelenségek, amelyeket nehezen lehet a tárgyakhoz vagy vegyi elemekhez hasonlítani. Van ugyan társadalmilag elfogadott szótári jelentésük, de ez a jelentés mindenkinél más és más módon konkretizálódik a mindennapi életben. Mondhatnánk azt is, hogy a szavak jelentése, egy-egy fogalom ugyanannál az egyénnél is folyamatosan változik, új - egyre gazdagabb - tartalommal telítődik.
    Ebből kifolyólag, ha nem tudjuk, hogy milyen ismeretekkel, tapasztalatokkal rendelkezik valaki egy adott kérdéskörben, hogy milyen körülmények között találkozott az elhangzó szavakkal, az összefüggések megértéséhez szükséges fogalmakkal, felesleges bármit is tanítani. Illetve a tanítást - a dolgok tisztázása, az előzetes ismeretek feltárása érdekében - kívánatos egy oldottabb beszélgetés formájában bevezetni. A kérdések megbeszélése kapcsán vitatkozó diákok korrigálhatják korábbi véleményüket bizonyos dolgokról, tisztázhatják magukban a szavak jelentését, a fogalmak új tartalommal telítődnek. Ha ezt a beszélgetést elmulasztjuk, megeshet, hogy az osztály felének, kétharmadának fogalma sincs arról, amiről a tanár beszél. Mivel elvárják, megkövetelik tőlük, a diákok egy része bemagolja a tananyagot, akkor is, ha nem ért belőle semmit, de biztosak lehetünk benne, hogy amint túl van a számonkérésen, el is felejti örökre az egészet. És jól teszi. Jól teszi, mert csak az az ismeret marad meg bennünk, azt tudjuk a gyakorlati életben hasznosítani, ami beépül saját ismeretrendszerünkbe. A fogalom és fogalmi rendszer kialakulása viszont szorosan összefügg a magunkban feltett, vagy másokhoz címzett kérdések százaival, ezreivel.
    ● A gondolkodással kapcsolatos problémák nemcsak az iskolával kapcsolatban merülhetnek fel. Vannak előzményei is.
    – Így van. A dolgok, tárgyak, emberek közötti viszonylatok tisztázásnak igénye már kisgyermekkorban megfigyelhető, amikor is a gyerekek a nap 24 órájában egyfolytában kérdeznek. A szülők, felnőttek néha tehetetlennek érzik magukat a záporozó, kifogyhatatlan kérdésekkel szemben. A válaszoknak nem látják sok értelmét, valójában nagyon oda kell figyelnünk ezekre a kérdésekre, és a rájuk adott válaszokra is. Tudnunk kell ugyanis, hogy egyetlen olyan tárgynak, dolognak, fogalomnak sincs jelentése, amelyhez valamilyen múltbeli tapasztalat nem társítható. A dolgok közötti kapcsolatok tisztázásának igénye tehát igen korán elkezdődik, megszilárdulásának folyamata az iskolai évek alatt megy végbe, a tanuló itt ismeri meg a világgal kapcsolatos „hivatalos” tudásanyagot, miközben megtanulja azt is, hogy melyek ennek az ismeretrendszernek az irányelvei, sarkpontjai. Miközben elsajátítja a tárgyak használatát, megtanul „megfelelő módon" viselkedni és gondolkodni.
    Fontos tisztán látnunk, hogy az iskolában elsajátított szokások a későbbiekben is az ismeretszerzés és gondolkodás szabályozóivá válnak. Ma az a helyzet, hogy az iskola a lexikális ismeretek fontosságának túldimenzionálásával mintegy „leszoktatja" a tanulókat az önálló gondolkodásról. Az iskolai oktatás mai formája azt a hamis látszatot kelti, hogy mindent tudunk, mindenre van megfelelő válasz, legfeljebb nem tanultuk meg a leckét.
    ● Az ismétlés a tudás anyja!
    – A reprodukció, a leckeszerű feladatok, a számonkérés a kognitív (megismerési) struktúrák kialakítása, elémélyítése önmagukban véve nem érnek semmit.  A tanulási folyamat végső soron kérdés-felelet és próba-szerencse kísérletek végtelen számú ismétléséből áll. Ez az ismétlési kényszer az élet jellegéből adódik, amelyben az ismeretek és ismeretlen elemek keverednek egymással. Bármilyen tapasztalat és tudás birtokában is vagyunk, ismereteink és a valóság között mindig mutatkozik valamilyen „hézag”,  össze nem illés, meg nem felelés, gyakran ellentmondás is. Úgy is mondanánk, hogy minden szituáció folyamatosan differenciálódik, strukturálódik. Ez a „hézag” nyugtalanságot, konfliktust teremt bennünk, ami végső soron lelki egyensúlyunkat fenyegeti. Ez elég indíték arra, hogy gondolkodásra, további ismeretszerzésre, a probléma megoldására motiváljon bennünket. A megismerési vágy tehát úgy fogható fel, mint a belső lelki egyensúly helyreállítására irányuló törekvés, amelyet a külső környezeti kihívások állandóan veszélyeztetnek.
    ● Nem mindenkit fűt a tudásvágy. 
    – Az embereket le lehet szoktatni a gondolkodásról. Vannak, akik ebből kifolyólag a problémahelyzetekkel nem számolnak, a konfliktusokkal kapcsolatban nem éreznek késztetést magukban gondolkodásra, ismeretszerzésre. A dolgok „összeegyeztethetetlenségét” már az iskolában tudomásul vették, mert nem tudták az ott hallott, tőlük számon kért ismereteket saját életük, személyiségük, gondolkodásuk összefüggésrendszerébe beilleszteni.
    A problémamegoldás, ami gondolkodásunk alapjául szolgál, amellett, hogy rendkívül összetett folyamat, nem úgy megy végbe, mint egy kémiai reakció. Az életben egyetlen egyszer sem ismétlődik meg ugyanúgy, ahogyan az előző alkalomkor végbement. És nincs két ember a világon, akikben ugyanazok a motívumok keltenének a feszültség megoldására irányuló megoldáskeresést. Kereső, kutató, megismerő tevékenységét tekintve mindenki egyedi és megismételhetetlen, még ha a pszichológusok meg is próbálnak valamilyen általános szabályszerűségeket, szakaszokat, fázisokat, típusokat stb. elkülöníteni.
    A kérdéseknek mindig és mindenütt helyük van. Legfőképpen az iskolában, az oktatásban. Ahol nincsenek kérdések, nem beszélhetünk gondolkodásról sem. A magolásnak, valamely ismeretanyag száraz számonkérésének nincs sok értelme, az előadott ismeretekkel kapcsolatos kérdéseknek annál inkább. Az sem baj, ha a gyerekek – és még a tanáraik is – a kétkedés ösvényére tévednek.