A nyelv hagyatékáról

Mile Medić „Nemanjino zaveštanje” című könyvében Nemanja István, Szent Simeon (1113-1199) a halálos ágyán mondta ki e szavakat legfiatalabb fiának Rastko Nemanjićnak, Szent Szávának, ő pedig ezeket a szavakat feljegyezte.

    Őrizzétek, drága gyermekem, a nyelvet mint a földet. A szót el lehet veszíteni úgy, mint a várost, mint a földet, mint a lelket. De mi a nemzet, ha elveszti a nyelvét, földjét, lelkét? Ne tegyetek idegen szót szátokba. Ha átveszed az idegen szót, tudd, hogy nem sajátítottad el, hanem magadat idegenítetted el. Jobb, ha elveszted a földed legnagyobb és legszilárdabb városát, minthogy elveszítsd a legkisebb és legjelentéktelenebb szót saját nyelvedből. A földeket és országokat nemcsak kardokkal hódítják meg, hanem nyelvekkel is. Tudd, hogy ellenséged olyan mértékben hódított meg és igázott le, ahány szavadat megsemmísítette és a sajátjából belecsempészett. Az a nemzet, amely elveszíti szavait, megszűnik létezni nemzetként. Létezik, gyermekem, betegség, amely megtámadja a nyelvet, úgy mint fertőzés a testet. Emlékszem én ilyen nyelvi fertőzésekre és dögvészekre. Ez leggyakrabban a nemzetek határain történik, ahol érintkezik az egyik nemzet a másikkal, ahol az egyik nemzet nyelve súrlódik a másik nemzet nyelvével. A két nemzet, drágaságom, bír egymással harcolni és békében lenni. Két nyelv sohasem tud kibékülni. Két nemzet élhet egymással a legnagyobb békében és szeretetben, de a nyelvük csak harcolni tud egymással. Bármikor, ha két nyelv talákozik és összekeveredik, olyanok mint két hadsereg az élet-halál közötti harcban. Mindaddig, amíg abban a harcban mindkét nyelv hallatszik, a harc egyenjogú, amikor viszont az egyik elkezd jobban és többet hallatszani a másiknál, az felülkerekedik. Végül csak egy hallatszik. A harc véget ért. Elveszett egy nyelv, elveszett egy nemzet. Tudd, gyermekem, hogy az a harc a nyelvek között nem egy-két napig tart, mint a hadseregek közötti csata, és nem egy-két évig, mint a nemzetek közötti háború, hanem egy vagy két évszázadig, ami a nyelvnek ugyanolyan kevés idő mint az embernek egy vagy két pillanat. Ezért, gyermekem, jobb elveszíteni az összes csatát és háborút, mint elveszíteni a nyelvet. Az elveszített nyelv után, nincsen nemzet. Az ember megtanulja a saját nyelvét egy év alatt. Nem felejti el, amíg él. Ameddig létezik a nemzet, nem felejti el. Az idegen nyelvet az ember szintén megtanulja egy év alatt. Ennyi időre van szüksége, hogy lemondjon a saját nyelvéről és elfogadja az idegent. Drága gyermekem, ez az a fertőzés és veszte a nyelvnek, amikor az ember egyenként elkezd lemondani saját nyelvéről, és elfogadja az idegent, azért mert úgy akarja, vagy mert muszáj neki. Gyermekem, én is használtam háborúban a nyelvet mint legveszélyesebb fegyvert. Eresztettem én is fertőzéseket és dögvészt a hadseregem élvonalán az ő nyelvükre. Az ostrom ideje alatt és még sokáig azután küldtem pásztorokat, földműveseket, kézműveseket és csavargókat, hogy árasszák el a városaikat és falvaikat mint szolgák, rabok, kereskedők, latorok, kéjencek és örömleányok. Hadvezéreim és csapataim már félig hódolatba ejtett földre és városokba jöttek. Több vidéket hódítottam meg nyelvvel mint karddal. Óvakodjatok, gyermekem, az idegennyelvűektől. Eljönnek észrevétlenül, nem tudod mikor és hogyan. Hódolnak neked és félreállnak minden lépésednél. És mivel nem tudják a nyelvedet, hízelegnek és kedveskednek, ahogyan a kutyák teszik. Sohasem tudod mit gondolnak, és nem is tudhatod, mert általában hallgatnak. Azok, akik elsőként érkeznek, hogy kikémleljék a helyzetet, megüzenik azt másoknak, és már ott is vannak, az éjszaka folyamán odakúsznak hosszú sorokban, mint a hangyák, amikor eledelt találnak. Egy nap arra ébredsz, hogy minden oldalról tömegesen körül vagy véve idegennyelvűekkel. Ekkor tudod meg, hogy nem némák, és hogy van nyelvük és énekük és saját körtáncuk és szokásuk. Egyre hangosabbá és fülsüketítővé válnak. Többé nem kérnek, sem koldulnak, hanem követelődznek és rabolnak. Te pedig maradsz a sajátodon, de idegen földjén. Nem maradt számodra más hátra, csak az, hogy zavard őket vagy menekülj, ami neked kivitelezhetőbbnek tűnik. A földre, amelyet ily módon elfoglalnak az idegennyelvűek, nem kell hadsereget küldeni. A hadseregük ide már csak azért jön el, hogy elvegye azt, amit a nyelv meghódított. A nyelv, gyermekem, szilárdabb minden erődménynél. Amikor ellenséged áttöri minden erődítményedet és váradat, ne essél kétségbe, hanem nézd és hallgasd mi van a nyelvvel. Ha a nyelv érintetlen maradt, ne félj. Küldjél kémeket és kereskedőket, hogy mélyen behatoljanak a falvakba és városokba és hallgassák. Ott, ahol a mi szavunk visszhangzik, ahol még vele beszélnek, és ahol mint a régi aranypénzt forgatják a szavunkat, tudd, gyermekem, hogy az még a mi országunk, függetlenül attól, hogy ki uralkodik benne. A királyok váltják egymást, az országok tönkremennek, a nyelv és a nemzet az, amely megmarad, és majd így a meghódított föld része és vele a nép előbb-utóbb újra visszatér a saját nyelvi és saját nemzeti anyaországához. Jegyezd meg, gyermekem, hogy semmilyen hódítás és kiválás nem olyan veszélyes a nemzetnek, mint amennyire káros a nemzedéknek. Az káros lehet csak egy nemzedéknek, de nem a nemzetnek. A nemzet, gyermekem, időtlenebb a nemzedéktől és minden országtól. Előbb-utóbb a nemzet egyesülni fog mint a víz, amikor megrepednek a gátak, amelyek szétválasztják. A nyelv, gyermekem, a nyelv az a víz, amely mindig egyforma a gát mindkét oldalán, amely majd mint a halk és hatalmas erő, amely hegyeket mos, újra összeköti a nemzetet egy szülőföldbe és egy országba.