Kezed

    Szeretem figyelni a kezed. Erős férfikéz. Róla apám keze jut eszembe, a dolgos finom vonalú két kéz, ahogyan int – gyere.  Megkapva – megnyugodva élek kezeiddel, melyek készenlétben éppen mintha mozdulni akarnának értem, éjjelente vigyáznak szétfolyó lelkemre – miközben nézem a sötétben, ahogyan mindened alszik, ahogyan pihenő testeden a kezeid mégis ébren vannak – velem. Ha szükségem lenne rájuk...
    Anyám keze szapora volt. Kicsi, vékony, bírós, kitartó két szép kéz. Sokszor azon kaptam, ahogyan ült csendesen, és méregette a kezeit, mint aki keresi rajtuk az elveszett időt. Próbálgatott régi ékszereket, merengett tova, felcsillant két szeme, majd, mint csínytevésen rajtakapott gyermek, lesütötte tekintetét.  Keresve azon nyomokat, melyek igazolják valamikori fiatalságát, szépségét, sírt anyám kezei felett, majd markomba adta őket a sors, büntetve engem, mert nem figyeltem eléggé. Dörzsöltem volna én már akkor életet bele, de mindhiába, jéghidegtől is sokkal hidegebben pihent mereven, mégis Istenem bocsássa meg, kecsesen állt a halál anyám kezébe, mintha arra ügyelt volna, hogy szép emlékként írjak ma róla. De hol voltak akkor már – a Te kezeid által emlékezetemben újraéledő – Apám kezei, melyeket, akkor már apró ujjacskák vidám játéka próbálta feledtetni, cirógatva arcom, elöntve szívem szeretettel, elvarázsolva engem. Két biztonságos kézpár, eladva sorsnak, Istennek, húsz gyermekujj önálló életre induló rövid játékáért, mellyel elvarázsolva engem, saját életre keltek, és ettől én is boldogan élek, meg sem kérdezve, ugyan miért!? Mert közben itt a te két erős kezed, mindig készenlétben..., hát nem több ez annál!? Hát hálátlannak lenni szép!? Szégyenkeznem kellene, de e helyett nézegetem kezeim, hova lett a fiatalság? Erek, ráncok, nehezítik gyöngéd szorításom, melynek erősségét már nem régi mértékkel mérik. El-elhangzik lelkemben, hogy „nem bírom”, miközben simogatom őket reggelente, dörzsölöm beléjük azt az életet, amelyet anyám kezébe már nem bírtam – rám maradt. Jut eszembe, Apáméba nem leheltem meleget, meg sem próbáltam, meg sem fogtam! Csak álltam és néztem, fel nem ismertem, szoríthattam Anyám két szép, vékony, de kitartó kezet, még ott voltak nekem. Kapaszkodtunk melegen egymásba, tévedésben, hogy maradunk kéz a kézben. Így elhiheted, ha mondom, túl Apám intésén, Anyám ölelésébe roskadva, amit gyengén, fáradtan kiejtett, húsz gyermekujjal vidáman – bánatot rejtve – játszva, vallok neked:
    …A kezeid sokat érnek nekem. Bennük van a lelked, ahogyan kapsz utánam, nagy szakadékok omló kövei közé. Így könnyű lábon maradni, nem elesni, könnyű így eltemetni négy kezet, és elengedni húsz vidám ujjat – életre keltve magamba az emlékeket.  Tárta Anyám karját, ölelt, intett Apám, tapsolt nekem, és bánom is én ma már, hogy volt, jó volt az úgy akkor, volt belőle elég, kaptam bőven útravalót – boldogan elvagyok! De te maradj nekem szép két kezeddel, meg ne próbálj elengedni, itt hagyni. Látod, a húsz ujjacska vidáman int: „Isten veled Anyám!” – hiába hajolok sírva öregedő kezem felé, nem figyelnek, mert én se tettem. Hadd menjenek! Te viszont szedd össze magad, mert tudod, szavad nélkül elvagyok, és lépteid nyomába se lépek, menj nem bánom, de a kezed nem adom! Attól vagyok ilyen bátor kötéltáncos, ki a halállal jár táncot. Rúgnak, vágnak, kiutálnak, miközben helyemre kívánkoznak, mert még mindig irigyek (!), irigyek arra, hogy karnyújtásnyira vagy, csak jelet adok, és belédkapaszkodok. Erre mindenki mindig lecsitul, ilyenkor nincs mit tenni, biztonság körülöttem az úr. Ezért kérj a két kezedért bármit, megkapod. Tiéd a lelkem, tiéd a múltam, a titkaim, tiéd a mosolyom és az erőm, neked adom a hátralévőt, a maradékot és azt is, ami nincs, megteremtem, tied a két kezem, csak fogd. Aludj, pihenj én nézem őket, ahogy lüktet bennük az élet, ahogy születik holnapra az erő nekem szánt része. Pihenjen a tested, repüljön szellemed, álmodj új csodát, legyenek fiatalok a vágyaid, csak a kezeid ne hulljanak élettelenül markomba, mert nincs erőm melegre dörzsölni, életet lehelni beléjük – ne számíts rám. Én egy gyenge senki vagyok a kezeidhez képest, nélkülük szerencsétlen életem boldogtalansága csillanna fel újból. Meg ne tedd!
    Ékszert már én sem hordok, kivasalt újlenyomatom mesélni meg úgy sem tud, elárulni régi aranyaim fényének titkát, de nem is félek én ettől, nem félek én semmitől, csak attól, hogy ereidből kifolyik a forró vér, hogy férfias kezed kisimul, és nyugovóra tér. Ki fogja hajam végigsimítani, talpam megcirógatni, combom megszorítani? Ki fog vágyaimba lelket önteni, érzéseim uralni, ki fogja a kezem majd, ha a halál táncolni hív? Törlöd le aggodalom fakasztotta könnyeim, kezeiddel, derekam köré kösd a jövőt, gombold hosszú útra a nagykabátom,  kezeddel kezem emeled a szádhoz, majd fektesd tenyeremre tenyeredet, engedd hadd leheljek hálacsókot én is rájuk, könyörögve Neked, értük.

Pergel Zsaklina