AZ ADAI ZSIDÓSÁGRÓL

    II.
    Másik alkalommal, amikor az egyik parcellát learató emberek mentek kocsival a másikhoz, amíg oda nem értek, a kocsin megebédeltek. Odaérvén mindenki elővette az üllőjét, a földbe verte és elkezdték kalapálni a kaszákat. Megérkezett erre az Engelmann és megkérdezte, miért nem aratnak? Az emberek azt válaszolták, hogy előbb meg kell kalapálni a kaszákat. Erre az Engelmann azt mondja: – Miért nem kalapáltak a kocsin?
    A másik adai dúsgazdag zsidó Adler Lipót textilkereskedő volt. Akkora üzlethelyisége volt, hogy felülről karzat vette körül. Ott fönt a karzat, valamint lent a polcok dugig voltak áruval. Volt is vagyannyi segédje! Aki oda bement, nehezen jött ki üres kézzel, mert azok valamit csak rátukmáltak!
    Egy alkalommal a tulajdonos eldöntötte, hogy hétfőn majd leltároznak, ami abban az időben még nem volt szokás. Be is zárták mindkét bejárati ajtót, és nekiláttak a leltározásnak. Erre jött egy asszony, megnyitotta az ajtókat, de zárva voltak. Továbbment.  Jött egy másik, az is megnyitotta mindkét ajtót, de zárva találta és továbbment. Amikor jött a harmadik is, a főnök szólt az ott álló segédnek, hogy azonnal nyisson ajtót és hívja be az asszonyt.
    Az úgy is tett, és behívta az asszonyt, aki vásárolni jött. Leltározás ide, leltározás oda, első az üzlet! A tulajdonos is így gondolkozott, hisz amikor kinyitotta az üzletét, a polcok csak félig voltak áruval, most meg lent is, fönt is dugig vannak áruval. Akkor mire való a leltározás?

Hajóállomás Adán 1900 körül

    A harmadik dúsgazdag zsidó családot a Hubert-testvérek alkották. Nekik egy nagykapacitású malmuk volt. Főleg Németországba szállítottak az ottani zsidó kereskedőknek különféle liszt-árut. Volt vagy hat teherhordó kocsijuk, 12 muralóval és hat kocsissal. Ezekkel szállították a lisztet szákokban a vasútállomásra (ami 6-700 méter távolságra volt a malomtól). Később már teherautójuk is volt. El sem tudják képzelni, milyen sok lisztet szállítottak naponta a malomból!
    Szombaton és vasárnap nem dolgoztak, de a lovakat azért etetni és itatni kellett. Ezt a kocsisok felváltva végezték, ezért külön fizetség nem járt. Mindkét napra, reggel este a Török Máté bácsi kocsmájában fizetve volt nekik 1-1 fityóka pálinka, a Forgács hentesnél kolbászadag, a Grünvald péknél pedig annyi kenyeret kaptak, hogy a családnak megvolt belőle az egész heti kosztja. Így nem csoda, hogy a kocsisok valósággal várták, mikor kerül már rájuk a hatodik szombat.
    Akkortájt történt az is, hogy a Zentai (ma Savo Kovačević) utcán, az óvoda mellett egy magyar ember kisebb malmot épített a helybéli lakosság szükségleteinek kielégítésére. Az épület homlokzatára téglából egy keresztet rakatott, olyan formán, hogy a téglákat a fal színétől vagy 6 centivel kijjebb rakatta. Mikor ezt a Hubert meglátta, azt mondta, vagy a kereszt jön le onnan, vagy a malom megy tönkre. A kereszt fent maradt, de a malom alig két év alatt tönkrement. Hubert ugyanis 8 dinárért vette az adaiaktól a búzát, a lisztet pedig féláron, azaz 6 dinárért adta, mindaddig, amíg a keresztény malom tönkre nem ment.

    A zsidó mentalitás: egymást segíteni!
    Mikor a Max Adára került, nem volt semmije. Hubert vett neki egy házat, egy műhellyel együtt. Hubert névre kötőgépeket is hozatott, hiszen a cég neve magában is elegendő garancia volt.
    A szegény zsidóságot, míg meg gazdagodtak, hátalló zsidóknak nevezték. Volt egy nagy tarisznyájuk, amiben a varrótűtől, a horgolótűtől a stoppoló fáig, vagy a fakanálig volt minden, és árultak. Vagy négyen összefogtak, béreltek egy kocsit, és a vásárba vitették magukat. Mindegyiküknél volt egy pokróc, amit a vásárra érve leterítettek (így foglalták a helyet), majd később arra pakolták ki az árujukat. Igyekeztek minél jobb, vagyis forgalmasabb helyet szerezni a minél eredményesebb árulás érdekében.
    Egy alkalommal is négyen mentek a vásárba. Odaértek, a kocsis megállt, a zsidók meg leugráltak, de az egyik közülük felakadt a hátsó saroglyára, és a kaftánjánál fogva csüngött. Segítségért kiabált, de a három előbb elfoglalta a helyét, leterítette a pokrócát, és csak az után szabadították ki társukat a nagysaroglyából.
    Más. A harmincas években történt, hogy egy napon apám átment a szomszéd fakereskedőhöz, Neuberger Adolfhoz, hogy faanyagot vásároljon, mert az istállót meg akarta nagyobbítani. Beköszönt és elkezdte mondani, „Neuberger úr, én szeretném megnagyobbítani az istállómat, mert már nem fér be minden jószágom, és a jószágállományomat is szeretném növelni.” Adolf, akit csak Dolfinak szólítottak, így válaszolt: „Én magának nem vagyok Neuberger úr, csak szomszéd, és magának, mint szomszédnak azt ajánlom, hogy ezt a kis és öreg istállóját lökje össze, veressen föl új falakat, és csináljon olyan nagy istállót, amibe jóval több jószág is befér.” „Igen ám, válaszolta apám, ha én fölveretem a falakat, megveszem a cserepet és tető alá teszem az új épületet, akkor a maga fája aligha lesz kifizetve.” „Én nem mondom, hogy most azonnal fizesse ki a fát, hanem majd kifizeti, amikor lesz pénze. Apám erre azt mondta, hogy ő hitelbe nem megy bele, mi lesz, ha rossz termés lesz? „Akkor majd kifizeti jövőre” mondta Dolfi. Erre kiválogatták az ácsmesterrel a (szabott) fákat, és még abban az esztendőben sikerült is kifizetni az árát. De még írást sem csináltak, csak a noteszába jegyezte be Dolfi, hogy a szomszéd tartozik ennyivel, meg ennyivel. Apámat ez nagyon kisegítette. Hogy az a sok fölvágott és fölvágatlan fa az ő tulajdonát képezte, vagy hitelbe kapta, nem tudom. De a világ zsidósága gazdasági, illetve kereskedelmi téren nagyon össze volt fonódva.
    Zsidók csak zsidókkal házasodtak. Nagyon ritka volt köztük a vegyesházasság. A templomukat, a zsinagógát 1790-ben építették és az 1960-as évek elején bontották le. Ezzel az adaiak nagy meggondolatlanságot követtek el: egy majd 200 éves épületet egy közel 6000 éves zsidó kultúra és vallási hagyomány helyi jelképét semmisítették meg. Akkor azonban olyan világban éltünk, hogy se hagyomány, se vallás, se kultúra megőrzése nem érdekelte a pártfunkcionáriusokat.

    Zsidó szokás, modor, mentalitás
    A luxusra nem sokat adtak. Lakáskultúrájuk nem volt igényes, és csak akkora házat építettek, hogy elférjenek benne. A házat holt tőkének tekintették. A nagy ház felépítése és eltartása is sokba került. Jó példa erre a két Hubert-ház (a Zöldfának slégan által): mennyire rangon aluli volt ennek a dúsgazdag zsidó családnak a háza ( meg lehet nézni, ma is úgy néz ki, mint akkor)! A Stein egy jómódú üvegkereskedő volt, de a háza olyan alacsony volt, hogy az utcára nyíló ajtón egy lépcső volt lefelé.
    A zsinagóga kívül-belül nagyon szép, rangjához méltó épület volt. Ezért mondom, hogy a legnagyobb barbárságot akkor követték el, amikor lebontották. Emlékszem, hogy az 1930-as évek második felében ez az épület kapott egy bíbor, bordó, márványból készült, faragott „sátrat”, amit egy Horvát nevű zentai kőfaragó készített. Míg dolgozott rajta, a zsidó családok fölváltva kosztolták.
    Az első emeletes ház Adán dr. Szemere Pál lakása volt. A földszinten gyógyszertár volt raktárokkal, az emeleten meg a lakások. A gyógyszertár bejárata fölött ez a felirat állt: A Megváltóhoz. Az Adler-üzlet (a mai Uno) alapjában ugyanúgy néz ki ma is, mint akkor. A Birn esernyős háza a mai kínai bolt! (volt bútorüzlet) erős átalakítással áll. A Weiss fakereskedő a mai Lenin és Svetozar Marković utca sarkán állott. A Neuberger Adolf háza és fatelepe a mai Kék Kereszt (Állatorvos Állomás) volt. Ezek voltak az előkelőbb zsidóházak. Az ajtók, ablakok, kirakatok kicserélésével nagyrészt ma is úgy néznek ki, mint akkor, a régi gazdájuk idejében. A többi zsidóház már szerényebb volt, nagyrészüket le is bontották.
    A fatelepek dugig voltak faanyaggal. Úgy gondolom, hogy az anyag nagy részét hitelbe vásárolta, de nem azért, mintha nem tudta volna kifizetni, hanem a pénzt tartalékolta, hátha bejön valami alkalmi vétel, amin még többet lehet keresni. A fakereskedők a megbízható embereknek mindig adtak hitelt, azzal a megjegyzéssel, ha lesz pénze, majd kifizeti!
    A gabonakereskedők, amikor a termelőtől átvették a gabonát, azonnal fizettek. A munkásaiknak nagyobbára hetente fizettek: mielőtt pénteken feljött volna a csillag, mindenki megkapta a fizetségét. A kereskedelem és a fontosabb iparágak mind zsidó kézben voltak, egy kivétellel. Abban az időben Adán négy nagykapacitású téglagyár volt, de azokat nem a zsidók tartották. Pedig a téglákat valahová szállították, mert a vasútállomástól a kis bakterházig tízezrével álltak stószokban a téglák, elszállításra várva. Nem világos előttem, hogy a zsidóságot ez az ágazat miért nem érdekelte?

(folytatása következik)

Id. Török Máté