HAGYATÉK A JÖVŐNEK
Töredékek a kórógyi-adai Bencze Sándor életéből, aki életmű díjat kapott helytörténeti-szociográfiai munkásságáért

    Abban már biztos vagyok, hogy jeles emberek is élnek közöttünk, csak éppen nem tudunk róluk. Jobban ki kell nyitni a szemünket, jobban körül kell nézni saját kis világunkban, és máris észrevesszük őket. Nap mint nap találkozunk velük, de elmegyünk egymás mellett beburkolózva ki-ki a saját gondjába. Ezek az emberek nem hivalkodnak, nem ünnepeltetik magukat, serényen, észrevétlenül élik mindennapjaikat, pedig munkásságukért sokszor kezet rázhatnánk velük. Ők azok, akik csendben dolgoznak, úgy tűnik csak saját maguk számára, ám legtöbbször felbecsülhetetlen értéket hagynak maguk mögött az utókor számára.
    Bencze Sándor – egy név a sok közül. Sokkal többen vannak azok, akik nem ismerik, pedig itt él közöttünk. Ám, ha néhány évvel ezelőtt, vagy még korábban, figyelmesen olvastuk napilapunkat, találkozhattunk a nevével. Az olvasóban meg kellett, hogy maradjon a kórógyi emberekről, a szlavóniai magyarságról írt tudósításai, de írásaival bemutatott több egyszerű adai kisembert is: a kertészkedő szomszédot, az eltűnőben lévő halászokat, a kisiparost, a háziasszonyt stb. Szerényen, feltűnés nélkül, környezetéhez viszonyítva szinte észrevétlenül alkotott, rakta egy csokorba nagy alapossággal a kisember életét, amin keresztül egy egész tájegység emberének életvitelét, szokását, kultúráját ismerhettük meg. És ezért a csokorért, húsz év kitartó és alapos munkájáért a Magyar Néprajzi Múzeum életmű-díjjal tüntette ki.
    Önmagáról így nyilatkozik:
    - A szlavóniai magyarlakta Kórógyon, nagyon szegény családban születtem. Apám félig földműves, félig kisiparos – kovács – volt. A rokonság elhalálozásával örökölt apám ugyan némi földet, de jött a háború, ami mindent összekuszált. Az iskolát már munka mellett végeztem, aminek rendkívül érdekes története van. Először a rendőriskolát végeztem el. Abban a háborús időben több áthelyezést is kaptam, sokszor csodával határos módon éltem túl egy-egy eseményt. Végül otthagytam az állományt, és átszöktem Magyarországra, így a háború hátralévő részét ott töltöttem. Mikor visszajöttem, újra munkába álltam. A vukovári rendőrparancsnokságon helyezkedtem el. Az ötvenes évek első felében, az addigi helyi népbizottságok helyett megalakultak a több teleülést magukba foglaló községek. Engem ekkor a Vukovári Járási Népbizottság a bogdánováci község titkárává nevezett ki. Miután a járási ellenőrző szakbizottság a bogdánováci községet találta a legrendezettebbnek, engem a járási népbizottság egyik ülésén nyilvánosan megdicsértek és egy havi fizetésnek megfelelő pénzjutalomban részesítettek. A kommuna-rendszer bevezetése után Zágrábba küldtek továbbképzésre, s miután onnét két év elteltével hazatértem, a hat települést magába foglaló Oroliki község titkárává neveztek. Itt is mint a legjobban vezetett kommunát, megdicsértek, és pénzjutalomban részesítettek. Amikor megszüntették a járásokat, újra visszakerültem Vukovárra, ott a közigazgatás-jogi osztály főnöke lettem. 1961-ben még levezettem a népszámlálást mint a bizottság titkára, majd utána pályázat útján kerültem Adára, ahol ma is élek.
    Írással 1975-ben kezdett komolyabban foglalkozni. Először a Magyar Szónak, a Dunatájnak, majd Zágrábban megjelenő Magyar Képes Újságnak küldött különböző cikkeket, tudósításokat, később alaposabb szociográfiai munkákat. Ahogy múlt az idő mind mélyebben és behatóbban kezdte feldolgozni szülőfalujának Kórógynak történetét. Az 1980-as évek elején már nagyobb tanulmányok is megjelentek tollából, amiket az említett újságok közöltek le. Munkaviszonyban lévén, hétvégeken utazott el Szlavóniába, ahol gyűjtötte, rendszerezte, és végül részletekben megjelentette az emberekről szóló írásait. Ismerve ilyennemű ténykedését, 1978-ban a zágrábi Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia felkérte, legyen tiszteletdíjas munkatársa az akkor készülőfélben lévő Enciklopédiának. Erről így beszél:
    - Az Akadémia felkérésére szociográfiai kutatásokat végeztem egyes kelet-szlavóniai magyar falvakban. Az Akadémiától kapott kérdőívekkel kerestem fel a falvak korosabb lakóit, akiktől választ kaptam a kérdőívben feltett kérdésekre. Felelniük kellett, többek között arra is, hogy milyenek voltak az ételszokásaik a hajdani elődöknek. Mit főztek télen és mit, amikor a mezőn dolgoztak, vagy éppen ünnepeltek. Akkor még olyanok voltak a szokások, hogy télen mindennap babcsát főztek, egyik nap fehéret, másik nap sárgát. Meg ecötöslevest kötött gombóccal, kukoricamálét, köleskását stb. Nyáron és ünnepnapokon „rangosabb” eledeleket fogyasztottak és persze népi kalácsot sütöttek. Pálinkát, bort a módosabbak naponta fogyasztottak. Néprajzi kutatásaim során egy csokorra való pikáns szövegű, kétnyelvű népdalokat is gyűjtöttem, amelyeket elődeink vigadozás közben énekeltek. Íme egy, a sok közül: „Pijem vina, részeg vagyok tőle / Idem kući, szid az asszony érte. / Ležim u krevet, elfordulok tőle, / Evo d…e, beszélgessél vele.”
    - Később a Magyar Szó szerkesztősége is felkért, hogy írjak tudósításokat Szlavóniából, mert onnan nincs tudósítójuk. Sokat írtam akkor a kórógyiakról, a szentlászlóiakról, a dályai, a csákováci emberekről. Azidőtájt sokat jártam vissza arra a vidékre, sok új ismeretséget kötöttem, így nem volt nehéz riportalanyokat találni. A Horvátországi Magyarok Szövetségének titkársága is felkért, hogy írjak szociográfiai munkákat. Ezt is elvállaltak, és aktívan látogattam az eszéki történelmi levéltárat, ott gyűjtöttem az anyagot.
    Kórógyi tükör – ezt a címet adta Bencze Sándor annak a több száz oldalas kéziratnak, amiben részletesen, komoly alapossággal és kellő szakértelemmel írta meg Kórógy történetét, megalapításától kezdve a mai napig, beleértve a kilencvenes évek észbontó háborús pusztításait is, amikor a falu majdnem teljesen megsemmisült. Már kezdetben szoros kapcsolat alakult ki a Budapesti Néprajzi Múzeummal, ahova rendszeresen küldte tanulmányait. A Kórógyi tükör első kéziratáért 1995-ben az említett Múzeum életmű-díjjal tüntette ki, amit Budapesten vett át. Elmondása szerint a kézirat eredeti példányát nevére szóló széfben őrzik a Néprajzi Múzeumban, és semmi kifogása nem lenne az ellen, hogy kiadják könyv formájában, ha úgy döntenének róla valaha. Különben titkos vágya, hogy a több mint húsz éves munkája egyszer az olvasó elé kerüljön, de ahogyan fogalmazott, semmi esélye nincs rá, mivel nem vajdasági témáról van szó, így lehetetlen itt kiadót találni.
    A kilencvenes években a Magyar Néprajzi Társaság pályázatot hirdetett önéletrajzok megírására. A pályázaton külföldiek is részt vehettek. Így én is elküldtem életrajzomat korabeli fényképek fénymásolatával illusztrált CURRICULUM VITAE-t. Mintegy két hónapra rá, a Társaság elnöke, a közismert Lezsák Sándor hivatalosan is értesített arról, hogy elfogadták a munkámat, érdekesnek tartják, és arra kért, adjam hozzájárulásomat pályamunkám megjelentetéséhez. Elküldtem írásbeli beleegyezésemet, ám azóta semmi hírt nem kaptam sorsáról. Valószínűnek tartom, hogy megjelent, csak éppen nekem nem küldtek belőle tiszteletpéldányt.
    Hát igen, egy Ember, aki itt él közöttünk és mi valójában nem tudtuk, hogy egy hatalmas szorgalommal, kitartással, időközben szerzett alapos tudással olyat alkotott, amit a legmagasabb szinten is elismernek, életmű-díjjal jutalmaznak…
    De Bencze Sándor szerette és szereti a maga módján második életterét, Adát is, életalkonyán talán még jobban kötődik hozzá. Bizonyíték erre több is van, de ezúttal saját gondolataival szeretném zárni írásomat, amelyeket 2004. augusztus végén az üdülőközpontunk emlékkönyvébe írt:
    „Immár végére értünk az ez évi fürdőidénynek. Hamar elszállt ez a három hónap, amely tele volt verőfényes, ám néha borongós, esős napokkal is. Mindennek ellenére elégedett vagyok a fürdőidény adta kellemes napokkal, szépségekkel. Kár, hogy mindez elmúlt, visszavonhatatlanul. Számomra – éveimnél fogva – talán ez volt az utolsó fürdőidény az életben. Leginkább azt fájlalom, hogy nem érhetem meg azt az időt, amikor a sok száz éves adai Nagyfa tavaly ültetett sarjadéka és a ping-pong asztalok közelében, a járda mellett a gyönyörűen fejlődő platánfa oly nagyra nő, hogy két embernek kell majd valamikor a távoli jövőben átölelve közrefogni a törzsét e két fának. Ezért arra kérem a következő nemzedéket – a jövő emberét – hogy majd valamikor, talán 30 év múlva, amikor már emlékemet is betemeti a könyörtelen idő, gondoljanak e sorok írójára, aki nagyon szerette azt az üdülőközpontot, és helyettem is öleljék át az akkor már „férfikorban” levő két említett fát.
    Búcsúzván az idekötődő szép emlékektől, és talán az élettől is, a következő szavakba szőtt költői gondolatokkal fejezem be soraimat: Nektek hagyom, ha innen elmegyek / e búcsúzót jövendő emberek.”