Teológiai gondolatok
Belső szabadság

    A belső szabadság a kereszténység egyik legfontosabb kérdése, hisz minden ember boldog, szabad akar lenni. Ezért érdemes vele foglalkozni, ezért kell róla beszélnünk.
    A belső szabadságnak a forrása maga Isten, alapja pedig az, hogy az ember mennyire tudja megélni a szeretetet. A szeretet és a szabadság egyenes arányban állnak egymással, vagyis ha nincs szeretet – nincs szabadság, ha a szeretet növekszik – a szabadság is egyre nagyobb lesz. Ez a szeretet valódi kell, hogy legyen, nem lehet kierőszakolni, nem lehet megvásárolni. Szeretet csak azok közt lehet, akik önzetlenül adják egymásnak magukat.
    Mi tehát a szabadság?
    Sokan úgy vélik, a szabadság külső tényezőktől függő valóság. E vélemények szerint akkor vagyok szabad, ha lerázom magamról minden kényszer terhét, ha nincs se „Istenem, se uram”. Ilyenkor feszültségem okát a környezetemben, a társaimban, a társadalomban, a fizikai és egészségi okokban keresem. Tévedés azonban abban a hitben élni, hogy, ha ezeket a korlátokat legyőznénk, akkor szabaddá válnánk. Az ember ugyanis „kissé arrébb” már újabb korlátokba ütközik.
    A valódi baj nem a külvilágban, hanem bennünk van. Ha a szeretet hiányzik belőlünk – feszélyezetté, elkeseredetté leszünk. Szívünk ilyenkor önzővé és bezárttá válik. Pedig a szabadságnak, szeretetnek minden emberben helye van. Ennek kapcsán állapítja meg Szent Ágoston még az V. század elején: „Én kívül kerestelek, pedig Te bennem voltál Istenem!”. Ha ennek a feszélyezettségnek gátat vetünk, ha megnyílunk a szeretet – Isten felé, akkor a Szentlélek belátása szerint működik majd bennünk, és alakít minket.
    Keresztény szemszögből a szabadságra vezető utat a hit – remény - szeretet hármas fogalmában kell keresnünk. Mit is jelent ez? Mindenekelőtt hinni Istenben, minden bizalmunkat belé helyezni és szeretni Őt, felebarátunkat és ellenségünket is.
    A szabadság megvalósításának feltételei: 
    Annak elfogadása, amit nem mi választunk – olyan dolgokról van szó, amelyeket nem szabad akaratból választunk (betegség, természeti katasztrófák). A lázadás, beletörődés helyett törekednünk kell a megtörténtek elfogadására, hisz ha eléggé mélyen hiszünk Istenben, akkor azt is hisszük, hogy Ő minden rosszból jót tud kihozni. Ezért mondja Kis Szent Teréz: „Minden kegyelem”.
    Önmagunk elfogadása – jó tudni, hogy Isten nem olyannak szeret bennünket, amilyenek lenni szeretnénk, hanem olyannak, amilyenek vagyunk.(Ez azonban nem zárja ki annak a jézusi intelemnek a lényegét, miszerint törekednünk kell a tökéletességre.)
    Mások elfogadása – ahhoz, hogy a másik embert szeretettel el tudjuk fogadni, rugalmas hozzáállásra, nagy türelemre és elsősorban megbocsátásra van szükségünk. A rosszat, amit embertársainktól kapunk, nem viszonozhatjuk rosszal. Példamutatóként álljon itt Szent Pál apostol kiváló megfogalmazása: „A szeretet nem rója fel a rosszat”. (1 Kor 13,5)

Morvai Matild