• Az ötven, de még a száz évvel ezelőtti adai színházi életet össze se lehet hasonlítani a maival! De nem azért, mintha a mai szebb, gazdagabb lenne, hanem azért mert a mostani éppen semmilyen, a régi pedig mozgalmas, sokrétű, romantikus és lenyűgöző… Ennek talán egyetlen élő tanúja és részese nem más, mint Gaál Béla, nyugalmazott nyomdász, aki fiatalabb korában belekóstolt a bohémkodásba is.

    Gyakran látom őt sürgölődni a saroki ház körül. Korán reggel söpröget, máskor egy pöfögő kultivátorral ereszkedik a disznóháti gyümölcsösbe, harmadjára meg fia nyomdájában könyvkötéssel, egyedi míves munkákkal foglalatoskodik. Tudtam, hogy „gazdag kulturális múltjából kifolyólag” teli van régi emlékekkel, amik ma már történelmi örökségünk elfelejtett kincsei. Csak arra várnak, hogy valaki lesöpörje róluk a port, hogy megcsillanjon régi fényük…

Gaál Béla

    - Tizenéves koromban a mai Izsáki-házban ifjúsági otthon volt. Ott tevékenykedtünk, én, a bátyám, Dupák Lajos és Károly, Bacsi László, a későbbi orvos, meg mások. Urbán János barátunk, a későbbi neves író ösztönzésére, hogy „csináljunk vidámestet!” hat hét alatt betanultuk A vizes lakás című színdarabot és az akkori Török-féle vendéglőben elő is adtuk.
    Nem azt mondom, hogy ez volt az adai színjátszás kezdete, csak a folytatása. A mi elődeink is játszottak zenés-énekes-táncos darabokat, kabarékat, vígjátékokat, mi csak folytattuk ez előbbi generáció áldásos tevékenységét.
    - Legénykoromban a korábbi Iparos Egyletből létre jött az Ady Endre Kultúrkör és akkor mindannyian ebbe az egyletbe tömörültünk. Ez az 1947-50-es időszakban történt. Ismertebb tagok – akikre emlékszem – az Ularik-lány (a Harmath-cukrász felesége), Ürményi István – Pista bácsi, a feledhetetlen, mindent tudó és mindenkit segítő könyvtáros, Mészáros Gábor bácsi pénztáros, Vajk Károly titkár-jegyzőkönyvvezető, Ularik bácsi, Csányi Ferenc, Kaszás Ferenc szabó, Bakos András, aki mindent tudott játszani, Fendrik Gyula papucsos (nagy, azaz jó fej), Sztraka Dezső karnagy, Resócki József és Gulics Sanyi bácsi rendezők. Közéjük tartozott Miklós Laci, Gaál Sándor, Rudics Laci, Szalai Jóska, Virág Mária (Kanadában van) Virág Piri, Kocsis.Inci, Kocsis Rózsi, a Hodikné meg (akit bánatunkra nemrégen temettek) rengeteget táncolt és rengeteg táncot tanított be! Akkoriban a Kocsis-lányok voltak az adai primadonnák!

Adai színlap 1919-ből

    - Emlékezetes számomra Moliere Dandin György című darabja, amiben én is játszottam Klosák Imrével és Török Erzsivel. Emlékszem, a darabban meg kellett ölelnem a szép Török Erzsit, de még fiatal voltam és félénk, nem nagyon mertem. Erre ő rámszólt, hogy „te Béla, ölelj meg, mert megharaplak!”
    - Szerepeltem a Csárdáskirálynőben is. Én voltam a Miska pincér, Szilvia szerepét pedig Szecsi Margit játszotta. Ezzel a darabbal eljutottunk egészen Újvidékig, a Telepre is, ahol óriási sikert arattunk. Az újvidéki vendégszereplésre Szecsi Margit megbetegedett, így az ő szerepét előadásunkban Kovács Vera, a későbbi Vitkayné vette át. Rólam az újvidékiek azt mondták, hogy „na, végre egy igazi pincért találtatok!” mert az én kezemben a tálcán nem rezegtek a poharak. Meg, amikor Szilvia földhöz vágta a poharat, az nem törött össze, csak elgurult. Én meg fölvettem és szerepen kívül azt mondtam: „Csillagom, nem úgy kell azt!” – és úgy földhöz vágtam, hogy ripityára tört. Mondhatom, óriási nevetés tört ki a nézőtéren. A siker is óriási volt!
    Béla bácsi mesél, mesél, - már nem is győzöm jegyezni. Az emlékezetemre hagyatkozom, hisz az még mindig olyan mint egy magnetofon. A kályha kellemes melegében úszó szobában mintha minden tárgy új dimenziót kapna és azt súgná: „Most a régi idők néznek le rád!” A szoba falán egy papírlap-transzparens, amelyik kétséget kizárólag a látogatónak szól:
    „Nem veszünk semmit, nem adunk el semmit, nem térünk más hitre… és ezt a kutyáink is tudják!”
    Ezt érdemes megjegyeznem! – gondolom.
    - Elmondaná, hogy folytak Adán az előadások?
    - Nemcsak Adán. Moholon, Zentán, Padén rendszeresen szerepeltünk. Leggyakrabban persze mégis Adán, a Török-féle vendéglőben játszottunk. Ott két terem is volt. Egy nagy terem, ahol a táncmulatságokat és a színdarabokat tartották, meg egy hátsó kisebb terem, ahol mulatoztak. Előadás után, a darab végeztével következett a MORZSA! Minden színésznek járt egy vacsora, plusz fél liter bor és két tiszteletjegy, amit annak adtam, akinek akartam! Ez volt a fizetés! Száz, kétszáz, háromszáz ember nézte végig a színdarabjainkat, aztán napokig arról meséltek a községben. Ki hogy játszott, mit mondott, - egyszóval dicsérték a szereplőket és dúdolták a dalainkat. Az egyik frappáns dal éppen tegnap is eszembe jutott és dallikáztam, hogy aszongya:
     „Egy csendes férj az nem beszél, az nem hall, nem lát, nem mesél, és nőket többé nem igéz, mert ereje nincsen már…!”

    Béla bátyám, legyen ez a végszó! De azért egy idő múlva szeretnék még írni a Disznóháti Zsibbasztó Szilvapálinká-járól, vagy a ma már ritkaságszámba menő nyomdászsá-gáról, kézi betűszedéseiről is. Feljegyezni a történelemnek, azt, amit fel kell jegyezni.