HARMADIK ORSZÁGBÓL

    … jött Apró István író az idei Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok október 13-ai, péntek esti író-olvasó találkozójára. Azért a harmadik országból, mert aránylag rövid idő alatt családjával élt már az egykori Jugoszláviában, utána Horvátországban, majd most Magyarországon és innen jött haza az ő Adájára, hogy találkozzon olvasóival.
    Mindig megható, ha hosszú idő után helybeliek találkoznak egymással, néha egészen váratlanul. Ilyenkor arra is gondolnak, miért is nem találkoztak korábban, aztán meg arra, hogy milyen gyorsan szalad az idő, alig ment el és máris itt van…
    Apró István új könyvét, az Az a nap-ot mutatta (volna) be adai közönségének, ha hagyták volna. Szájából azonban egy nem éppen szerencsés moderátorral (műsorvezetővel) kivették a szót, így nem pontosan azt mondhatta, amit eltervezett, ám az adaiak mégis örültek neki. Örülnek nagy gonddal megírt műveinek (a mostani a negyedik könyve), a benne fellelhető hazai vonásoknak és a gyakorta hazajáró gondolatainak, meg családjának.

Apró István feleségével Ritával Adán

    Láttuk, a közönség soraiban ott voltak a 7-77 (sőt még több!) évesek, ott voltak régi iskolájának mai diákjai és egykori iskolájának régi tanárai, akik őt az iskolapadban oktatták. Megindító látvány volt ez a meleg környezet és légkör, amiből megfogantak a művek, és ahová vissza-visszatér a szó!
    Gondoljuk csak el, Apró István ma és időtlen idők óta eleddig talán az egyetlen valamirevaló adai regényíró, aki bár – szavai szerint – kitartóan keresi írói nyelvét és énjét, néha elgondolkodik azon is egyáltalán érnek e valamit (és mennyit?) a művei, de ez a bácskai közeg ismét egy tehetséget küldött közénk, aki műveivel képes és hivatott elvinni hírünket a világba.
    Első regényében, a Forum 1987/88-as regénypályázatán díjnyertes Három folyó-ban Pusztai Péterről, egy vidékünkön élő parasztemberről ír, aki megpróbált tudományokkal foglalkozni, könyvet írni, annak ellenére, hogy csupán négy osztályt végzett, s napszámba járt. Élete három folyóhoz kötődik: a Tiszához, a Piavéhoz és a Köröshöz. „Mert én mindig erről a tájról írok, kortól függetlenül” – nyilatkozta abban az időben Apró István és ez így maradt máig. „Nincsenek illúzióim, de azért minden sorom a botorkáló nemzedékek figyelmét keresi. Ilyen nemzedékből pedig érzésem szerint annyi van, hogy össze sem győzöm számlálni.” Ezek a mondatok csengnek a fülünkben, amikor könyveit vagy novellaszerű írásait olvassuk és mondását, hitvallását állandóan igazolódni is látjuk.
    Jó lett volna hallani egy-két részletet legújabb könyvéből a saját felolvasásában is, mint ahogy irodalmi esteken ez kijár, de most maradtak a véletlenszerűen kiválasztott szemelvények, amelyeket szánalmas olvasási hibákkal adtak elő nekünk, kivéve azt az egy Búrány Árpádot Moholról, aki tisztességesen megtanulta a rábízott szövegrészt olvasni és ihletetten elő is tudta adni. Megható volt az is, hogy Apró István egykori és mai újságíróbarátai a Magyar Szótól és a Tiszavidéktől erős csapattal jöttek el az írói estre és írásaikkal, fotóikkal igazi jelentőséget adtak a találkozónak.

Kép és szöveg: Király János