A KÖZÉRDEKŰ INFORMÁCIÓK SZABAD ÁRAMLÁSA

    Mi sem bizonyítja jobban, hogy Szerbia lassan, de biztosan elindult az igazi demokrácia útján, mint az a tény, hogy a Szerbiai Parlament 2004. november 2-án elfogadta a Közérdekű információk szabad hozzáféréséről szóló törvényt.
    A törvény megalkotói négy fő okot tartottak szem előtt, amelyek igazolják egy ilyen törvény létjogosultságát.
    Az első ok, hogy a korszerű, demokratikus társadalmak olyan alapelveken nyugszanak, amelyek a nagy nyilvánosságnak biztosítják azt a jogot, hogy betekintése legyen az állami szervek munkájába, hogy kellőképpen tudja őket felügyelni. A másik ok, hogy a fent említett társadalmakban az újságíróknak különleges szerepük van, mégpedig, hogy a rendelkezésükre álló médiák útján felügyeljék az állami szervek munkáját. A negyedik ok pedig, hogy a mai demokratikus társadalmak ismérve, hogy meghozták-e az idevágó rendelkezéseket, és hogy ezek összhangban vannak-e a nemzetközileg elfogadott normákkal.
    A törvény értelmében az állami szervek minden alkalommal kötelesek kiadni olyan jellegű információkat, amelyek a lakosság egészségének és környezetének veszélyeztetettségéről, ill. megvédéséről szól. Ez azt jelenti, hogy pl. egy tömeges fertőzés, járvány vagy környezeti katasztrófa sohasem lehet államtitok. Ugyanez vonatkozik olyan adatokra ill. információkra, amelyek az állami szervek munkájával kapcsolatosak, vagy azok kapcsán jöttek létre és, amelyek húsz évnél régebbi adatok.
    Az előírás pontosan megszabja, hogy melyek azok az esetek, amikor az állami szervek nem kötelesek kiadni bárminemű információt. Ilyen többek között, ha az adatok nyilvánosságra hozatala az ország biztonságát veszélyeztetné, ha valakinek az életét, egészségét vagy biztonságát veszélyeztetné, továbbá sértené az adott személy jogát a magánéletre, ha megnehezítené valamely bűncselekmény elkövetőinek kézre kerítését, ill. az elkövetők elleni jogszerű eljárás levezetését stb. Ami nagyon lényeges, hogy pontosan elő vannak írva azok a kivételek, amikor az adatok kiadását meg lehet tagadni, és ez nincs az állami hivatalnokok kénye–kedvére bízva.
    Ha végzéssel a megkérdezett állami szerv részben, vagy teljesen elutasítja a kért adatok kiadását, a kérdezőnek joga van a végzésre fellebbezni a szerbiai parlament által kinevezett megbízottnál, akinek azonnal, de legkésőbb 30 napon belül ki kell vizsgálnia, hogy az adatok kiadásának megtagadása jogszerűen történt-e. Ilyennemű fellebbezés alá nem tartozik a köztársasági elnök, az országgyűlés, a kormány, Szerbia legfelsőbb bírósága, az alkotmánybíróság és a köztársasági ügyész végzése.
    A megbízott kizárólag a parlamentnek tartozik felelőséggel, és a munkájával kapcsolatban nem utasítható egyik állami szerv részéről sem.
    Az állami szerveket kötelezi a törvény, hogy nevezzenek ki szóvivőket, akiknek a feladatuk, többek között, hogy az adatok kiadására vonatkozó kérvényeket átvegyék, és segítsék a kérelmezőket jogaik érvényesítésében. Ugyanakkor, minden állami szerv köteles rendszeresen kiadni évi tájékoztatást, amely legfőképp a munkájáról szóló adatokat tartalmazza, különösképpen a felhatalmazásait, kötelezettségeit, szerkezeti felépítését, a költségvetés adatait stb.
    Ha valamelyik állami szerv felelős személye megsérti a törvény bármely rendelkezését, az előírt büntetés 5.000,00 dinártól 50.000,00 dinárig terjed.
Minden bizonnyal igen fontos törvényt kaptunk, és biztos, hogy az ilyen előírások közelebb visznek bennünket a demokratikus államok nagy családjához. Kérdés azonban, hogy amikor napról napra nő a munkanélküliek száma Szerbiában, amikor a munkások ki vannak téve a munkaadók kénye-kedvének és, amikor parlamenti folyosókról hallani lehet, hogy készülnek átszabni a Munkáról szóló törvényt, ami a munkások helyzetét lenne hivatott javítani, akkor valóban, a puszta létünket szem előtt tartva ilyen (nem) fontos előírással kell foglalkoznia a Tisztelt háznak?