GONDOLATOK A PARKBAN
Községünk már régóta arról ismeretes, hogy rendezett utcái, parkjai, ápolt zöld területei ragadják meg az idelátogatók figyelmét. Sok átutazó a parkok városának nevezte - Zombor után. Jó volt hallani az ilyen véleményeket és büszkén húztuk ki magunkat, hogy lám mások is észreveszik a törõdésünket, munkánkat.
Különösen a parkjainkra voltunk büszkék, a rendezettségre, a különbözõ virágoktól pompázó ágyásokra, a gondozott pázsitra, a dísznövényekre. Mert még amikor a szökõkút is mûködött a központi park kellõs közepén, akkor is szép és rendezett volt a környéke, nem vesztette el azt a varázsát, amiért kialakították. Ugyanúgy késõbb sem vesztette el, amikor átalakították, más emlékmû kapott helyet, akkor is szép és közkedvelt sétánnyá maradt, és még a mai napig is az. Igaz ugyan, hogy aki nap, mint nap látja, benne és vele együtt él, talán nem is veszi észre, hogy valami változás történik a környezetében, eltûnik egy-egy virágágyás, kiszárad a díszcserje, vagy, hogy éppen a pázsit nincs lenyírva. Elmegyünk mellette, és némán tudomásul vesszük.
Pedig mennyi aprósággal lehetne még szebbé tenni városunkat! Rendkívül látványosak és mutatósak a kandeláberekre, villanypóznákra szerelt kis virágtartók, tele egész évben nyíló virággal. A lehetõség nálunk is megvan az effajta díszítésre, de az utóbbi idõben valahogy senki sem foglalkozik ezzel a lehetõséggel. Nézzünk csak körül a szomszédos községekben: Zentán, Kanizsán, Becsén stb.! Szinte mindenhol egész nyáron pompáznak a póznákon kialakított „virágágyások”. Nálunk miért nincsenek? Annyira szegények lennénk, hogy ilyesmire sem telik? Az anyagi nehézség helyett inkább szellemi szegénységet mondanák, mert az elmúlt idõszakra inkább a vezetõk torzsalkodása volt a jellemzõ, egyéni érdekek kerültek elõtérbe, semmint a polgárok, a közösség elvárásának minimális kielégítése vagy a környezet szépítése. Apróság mindez, gondolom, de sokat jelent és nemesebb gondolkodásra utal.
Írásom fõ témája nem is a póznákon elhelyezett virágok hiánya a községünkben, hanem maguk a parkok. Fekvésénél és a település kialakításánál fogva mondhatjuk, hogy községünknek szép számú rendezett park található. Itt van mindjárt a két park a város központjában, majd a vasútállomás mellett kialakított park, az utcák kiszélesedett részében létrehozott zöldesített terület (Partizán tér), vagy a rekreációs park a medencéknél, nem beszélve a moholi Tiszavirágról, a vadászlak mögötti parkról, a központ széles utcáin kialakított virágágyásokról. Mindez nagyon szép és dicséretre méltó, mert csak pozitív hatással lehet az ember lelkére, ha néhány percet ilyen környezetben tölt el.
Ám van itt még egy park, amelyrõl még nem szóltam, és lehet, hogy kevesen is tudnak róla. Ez a Millecentenáriumi Emlékpark, amely a rekreációs park tõszomszédságában, a Tisza felé vezetõ út bal oldalán terül el a maga több mint 1000 négyzetméterével. Mondhatnánk, ez a legfiatalabb park, hisz nincs tíz éve, hogy kialakította az akkori önkormányzat (1996-ban) a magyarok bejövetelének ezerszáz éves évfordulója alkalmából. Az emlékparknak kedvezõ a fekvése, közel van a központhoz, fenyõk, tuják, díszcserjék veszik körül, emléket ébreszt a véletlen odalátogatóban. Az elültetett díszcserjék, fák, mára már megerõsödtek, egy szépen eltervezett elgondolásról tanúskodnak. A felállított emléktábla méltóképpen emlékeztet bennünket idejövetelünkrõl, ittlétünkrõl. Ezt tartalmazza:
896 - 1996
„Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt élned, halnod kell.”
(Vörösmarty)
A Millecentenárium évében a nemzeti tiszteletadás
jeléül készíttette a községi önkormányzat Ada.
A park bejáratánál két stilizált betonoszlop jelképezi a kaput, melyeknek folytatásában mindkét irányban ugyanolyan betonoszlop látható, melyeket lánccal kötöttek össze egymással, így a park teljes egészében behatárolható, egy egészet alkot.
A park állapota. Nos, itt kezdõdnek a gondok. A felemelõ érzés helyett elszomorító, lehangoló érzés keríti hatalmába a véletlen odalátogatót – mert kötve hiszem, hogy ilyen is akadna. Nem kell nagy kertésznek lennie senkinek sem, hogy megállapítsa, mennyire elhanyagolt, ápolatlan, gazos, rendezetlen ez az emlékhely. Az õsz közepe táján látogattam el oda, bevallom puszta kíváncsiságból, és lesújtó élménnyel távoztam. Nem volt nehéz megállapítani, hogy a gaz egész évben burjánzott, néhol méteresre nõtt, eltakarva az emléktáblát. Emberi nyomra nem is bukkantam, ellenben jól kivehetõ volt a kisvadak csapása a sûrû bozótosban. A táblán lévõ szöveget is csak közvetlen közelrõl lehet leolvasni, ugyanis a bevésett betûk színe eltûnt, pár méterrõl egy közönséges fehér márványtáblát lát az ember és semmi mást.
Állok és gondolkodom. Kié ez a park, a magyarok ezerszáz éves ittlétének állított emlékpark? Az van a táblán, hogy „…készíttette a községi önkormányzat Ada”. Ha az önkormányzaté, az elmúlt négy év alatt, amikor „magyar” önkormányzat volt a hatalmon, hol volt, mit tett, azaz mit nem tett? Mennyire viselte gondját annak, ami a magyarság jelképe? Ékes bizonyítéka ez annak a nemtörõdömségnek, a látszólag mellékes fontosságú valaminek, ami végeredményben sokkal több annál. Az önkormányzatnak mindenképpen változtatnia kell az ilyen magatartáson, gondját kell viselnie legalább annak, ami az övé, így kellett volna ezt már a múltban is megtenni. Nem akarok prózai lenni, de azt kell mondanom, ha már megvan az emlékpark, miért nem ápoljuk, gondozzuk, hisz eszmei értéke sokkal nagyobb annál, hogy átengedjük az enyészetnek. Remélhetõleg az új önkormányzat, amely mellesleg „nem magyar”, nagyobb gondot fordít majd az emlékparkra, hogy az ezerszáz éves magyarságunkat ne lepje el a gaz.
-nos.
