Tanévkezdés

    Maroknyi gyerek és néhány tucatnyi szülő várakozik izgatottan a baraparti iskola udvarán. Kevesen vagyunk, három osztály, 46 kisdiák, a, b, c csoport. Elgondolkodtató, hogy annak idején mi háromszor ennyien tolongtunk az iskola előtt.
    Már szinte mindannyian tudjuk, hogy a csemete melyik osztályba kerül, hogy milyen a tanító néni. Néhányan egész háttértanulmányt végeztek, végigböngészték a Facebook-profilját, végigkérdezték az idősebb szülőket, úgyhogy mindent tudunk, felkészültek, naprakészek vagyunk. Azzal is tisztában vagyunk, hogy miért vagyunk ilyen kevesen. Sokan elmentek közülünk „németbe” vagy az „osztrákokhoz”, esetleg az „angoloknál” keresik a boldogulást.
    A gyerekeket bekísérjük az osztályba, helyet foglalnak, köszöntik őket, ajándékokat, tanszereket, tankönyveket kapnak. Többé-kevésbé ismerjük egymást, maroknyi gyerek, maroknyi szülő. Kevesen maradtunk. Kevesen vagyunk, mert már csak néhány tucatnyian bízunk abban, hogy egyszer végre már jobb lesz, egyszer végre már könnyebb lesz. Hogy egyszer majd eljön az az idő is, amikor nem kell kölcsönt felvenni ahhoz, hogy a tüzelőt vehessünk, hogy nem kell külföldre menni ahhoz, hogy a számlákat kifizethessük, hogy egyszer majd mi is eljutunk nyaralni.
    Mi még bízunk abban, hogy oka volt annak, hogy ideszülettünk. Hogy dolgunk van itt. Hogy itt is tudunk boldogulni. Mert nem akarjuk, hogy a gyermekeink akcentussal beszéljék az anyanyelvüket. Mert azt akarjuk, hogy szüleink nagymamák és nagytaták, és ne Omák és Opák legyenek.
    Csemetéinknek tudniuk kell, hogy ki volt Mátyás király, és azt is, hogy a bújócska előtt magyarul számolják ki, ki lesz a hunyó, ismerniük kell a vajdasági magyar népdalokat, sőt, A nézését meg a járását is… Gyerekeinknek magyarul kell álmodniuk, magyarul kell érezniük.
    Igen, mi nem veszünk majd nagy mérges autókat, mindig pontosan fogjuk tudni, hogy mennyi pénz van a tárcánkban, és a hónap végén legtöbbször már nagyon meg kell húznunk a nadrágszíjat. Mi nem járunk majd plázákba és éttermekbe mosolygós képeket készíteni, nem nyaralunk majd a Bahamákon és valószínűleg síelni sem fogunk olyan gyakran, de tudjuk, hogy itthon otthon vagyunk, és a porontyaink az anyanyelvükön szavalnak, számolnak, gondolkodnak. És igen, fognak majd ők is utazni, világot látni, nyelveket tanulni, beszélnek majd szerbül, angolul és németül is, de mindig tudni fogják, hogy hova tartoznak, hol vannak igazán otthon.
    Ez a maroknyi elsős csapat most csillogó szemekkel, megszeppenve ül az iskolapadban, ajándékokat, felszerelést, hamarosan új tantermeket, felújított iskolát kapnak, nekünk, szülőknek pedig az a feladatunk, hogy olyan erős gyökereket adjunk nekik, amelyek segítségével büszkén dacolhatnak majd mindenféle széllel és viharral.