1988

    Van, hogy visszafordul az ember, biztos nem azért, mert visszakívánkozik, csak néha visszanéz, valamit még hátha sikerül bizonyítani magának. Az ártatlanságát, vagy hogy más választása nem volt. Én is megteszem, néha még vissza is megyek, keresgélek, de az már csak a régi hely. Nem azok az emberek várnak, vagy nincs is ott már senki. Tudom, nem kellene forogni, vissza se azért járok, mert szép volt, tudom azt is, hogy csak akkor kell menni, ha akad még ott dolog... de, ami ma félig van elvégezve, az félig – kész. Abból is, a bevégezetlenből, csomagol éppen eleget az élet, cipelgethetjük míg élünk.

    Néha-néha, véletlen vagy sem, lefordulok azon a sarkon, amerre az út rég nem vezet. Próbálok régi kitaposott nyomokra lelni, míg magamban hangosan számlálom a lépteimet... mindig ugyanannyi kell innentől-odáig. Léptenként ki tudom számolni a veszteségeim. Fel sem kell néznem az égre, mert mindig szürke, festi a hangulatom, a felhők vezetnek arrafelé időnként, és hiába változtatnám a címem, amikor beborul, a rég elszökött árnyék megjelenik és vissza-vissza hív. Sötét álmatlan éjszakákon, amikor a szél süvítése hangoddá változik, nincs mentség. Maga az ördög játszik velem, miközben én pozitív gondolatokat szülök nehéz vajúdással, sikertelenül. Pedig állítólag ehhez értek – nagyon! Álom helyett árnyékod lesem, amit megsejtve követek, majd nyomaimat magam után eltüntetve fáradt hajnalt álmodok. Az emlékek kitörnek a medrükből, sodorják a felépített boldog éveimet, szürke zavaros folyóként piszkosra mossák a fejemben mélyen elásott gondolatokat. És egyszerűen megszületik a bánat, amit már milliószor halálra ítélve, eltemetve, örökre eltűntnek hittem. Itt vagyok. Tőled már évtizedekkel távol, elválasztva erkölcsökből épített barikádokkal, mégis ilyen gyötrelmesen, magamba roskadva éjszakázok a múlttal. Néha még az elképzelt leheleted átmelegíti a kíntól kettéharapott, elkékült ajkaimat, melyek rád átkot – mindezek mellett – soha nem emeltek. A kelleténél eggyel több kiivott pohár a bűnös, ez alkalommal... talán..., vagy egy bátran elénekelt régi dal, hogy leomlott rám váratlanul a múlt, mint egy szilárdnak hitt, meglazult hegyoldal, nagy zajjal rám ijesztve. A leülepedett por alatt kirajzolódott az örökké eltemetve vélt fájdalmam. Óvatosan, puhán letakarítva, felszínre törő erővel megmászom az omlott hegyoldalt. Kapaszkodok felfelé, mintha fizetnének érte, emberfeletti erőből a csúcsra akarok érni, mert tudom, már csak onnan lehet sejteni bennünket, ebből a távból. Elidőzök ott fenn, miközben a markomban tartom a sok évünk gazdag hozamának maradék kis termését, hallgatom szerelmünk rapszódiájának ismert, rám hagyott hangzavarát és a nagy őszinte ígéretek nevetséges hazug maradványait válogatva, magyarázom a szívemnek, hogy itt keresnivalója már nincs. Hulló csillagokként potyognak rám szavaid, eltemetve itt engem a hegycsúcson, miközben már lassan indulni kellene. Szégyelld magad! Ennek a drámánknak nem a végén volt a csattanója, az első felvonásnál mi már azt eljátszottuk. Kezeimmel térdemen kapaszkodva lábra állok, és... lassan indulnom kellene. Kérdem, miért szakítok még mindig időt rád, rám hagyott emlékeidre, valamennyi értéktelen apróságra, filléres vackokra..., kacat !? Eszedbe jut-e, hogy fáj talán ez nekem, mert egy kártyára tettem – veszítettem, képeiddel az összes képkeretbe – miközben már nem számolom, többet adtam- e vagy kaptam, innen már világos, hogy ebben magam maradok. A pillanat töredékének tiszta sötétségében, amikor majd berántják a függönyt, nem sejtve, hogy vége, feltör a taps, majd akkor talán megérted, hogy esetleg annyi idő marad, hogy életed porát szétfújja a szél, az a szél, amely felébresztett ma éjjel, hogy árnyékod után botorkáljak, hogy sodorja fehér ruhám, mint a megbocsátásom zászlóját. Ne félj, meg van bocsátva, nem engedem én, hogy ellened szóljanak, ne vergődj ezzel az egy gondoddal! Tisztára mostam én már a neved, tetteid a világ előtt, elvittem ezt a balhét is!
    Lassan már egy élet is elmúlt azóta, időnként elimádkozva saját szavaimmal: Isten ments meg engem még egyszer az ilyen szerelemtől, ami sózza az élő sebeket, ne büntess fájdalommal, gyanúval, féltékenységgel, ami addig üt, ver, míg legyőz. Ments meg az örültségtől és szenvedélytől, mert magam erre kevés vagyok! Őrizz engem! Ne kísérjen a rég elfelejtettnek vélt múlt, ne emlékeztessen senki arra, hogy van, volt, lehet. Ne küldj nekem senkit, fakult szerelemmel, hazug érzelmekkel, nevetséges ígéretekkel, amelyeket csak az hiszi, aki hazudja. Adj nekem méltóságot, nyugalmat, viszonyt és elég időt még!

Pergel Zsaklina