A címet olvasgatván első pillanatban az volt az érzésem – ó hát ez az a téma, amiről rengeteget lehetne írni… Azután egyre jobban belebonyolódtam gondolataimba.
     - Ki az, aki az embert legyőzi? Egyáltalán kivel is hadakozik az emberi faj?
    S, lám a válasz egyszerű és kézenfekvő: sajátmagával, vagy embertársaival!
    Olykor a természet erőivel szemben is csatázni kényszerül, de ez a küzdelem más. Más, azért, mert ősidőktől fogva tudjuk, része vagyunk a természetnek és milyen szánalmasan aprók… mikor jön a vihar, az áradás vagy akár egy földrengés. Bár az emberi faj mérhetetlen hiúságában és gőgösségében hajlandó elhinni, hogy a természet törvényei ellen is élhet, megmásíthatja őket, és büntetlenül lázadhat ellenük.
    - Miért?
    - Mert nem arra született, hogy legyőzzék!
    Alkalmanként, vagy épp ellenség hiányában, harcban állunk önmagunkkal is. És van ebben valami félelmetesen szép és nagyszerű, mert mindig mindenből többet, jobbat akarunk kihozni. Eközben lázadnak érzékeink, tiltakoznak, mint matrózok a viharba keveredett hajón, és akkor jön a lelkiismeret kapitány a maga szigorával, kegyetlenségével, kérlelhetetlenségével, bölcs hősiességével és dönt…
    Egyedül az emberi faj képes ilyen harcra kelni saját maga ellen és érdekében, mert élnie kell, cselekednie kell, és mert nem arra született, hogy legyőzzék…

Magdi