Másvilág

    Újból elgurult háromszáz valamennyi nap, fakeréken csörögve, hangosan vitte a perceket, hogy zajától, maga után lelki nyomokat hagyva, leigázva engem, készülhessek arra a napra, amikor csöppnyire közelebb érzem magamat a Másvilághoz, ahol állítólag szeretteim boldogságban, nyugalomban, ki tudja hányadik dimenzióban élnek. Kell-e a közelséghez ez a nap, ki tudja, nem teszem fel a kérdést, inkább beleolvadva a hangulatba… Apám szavai csengnek a fülemben: Más Világra születtél te lány! – mondogatta sokszor, amikor nem akart engem érteni. Más Világra, majd Másvilágra, mint mindenki.

    Cipőtalpamra ragadt nedves falevelekkel sétálva, − ahogy így amortizálódik a léptek zaja − csendben tudunk maradni én és a temető. Zizeg újból a sok lélek, a virággal borított kövek felett. Érdekes, ilyenkor szinte kézzel fogható az elmúlás, és mégis a hangulat új gondolatokat szül, új örökbúcsúkat, felidézve a régi temetéseket, azokkal az ismeretlen érzésekkel, amik akkor bennem utat törtek bármire, ami majd következni fog, de arra soha nem adva lehetőséget, hogy megértsem: miért!? Miért él valaki rövidet, vagy röviden és miért valaki hosszat, vagy hosszan!? Saját kezében, vagy Isten kezében van-e a döntés, vagy valami titkos megegyezésen múlik…, de mit sem változtat ez a dolgokon, én a régi helyen, régi gondolatokkal és új avar a cipőtalpamon. Elengedem a fantáziám, hála neki sok jó dolgon vagyok túl: Milyen az a másvilág (?) és ha tényleg „olyan”, amilyennek mondják, akkor miért sírunk, mi, akik maradunk!? Baj az, hogy maradni kell, vagy talán mégsem hiszünk, a földi szenvedés utáni ígért helyünkben!?  De jó lenne, ha lenne egyedi másvilág…, ha már nem mindegy, hogy, hogy élsz, ne legyen már mindegy hogy, hogy – nem!  Jaj, és az a ravatal, az a harangoktól hangos út, amelyen élő emberek csöndért könyörögve lépkednek, kígyóztatva a tömeget, a búcsú és a ceremónia, Istenem de jó is lenne, ha lehetne egyedi és más – mondjuk világibb, hogy ne törjön össze annyi élve maradó, dobogni kénytelen szív! Lenne csendesebb, kicsit akár vidámabb, hisz valakinek a gondjai búcsúznak, hát hadd lebegtesse a lelkét szerettei szomorú mosolya, amelyet a viszontlátás valamilyen formájának reménye kísér.  Én sokszor átgondoltam saját utolsó földi utamat…, és a képzeletemben, tűzre dobva engem – mint régen a boszorkányokat – újból meglepném az embereket, mert elégnék.(!) Maréknyi énem hamuját kőbe szeretném tömörítetni és elguríttatni valakivel, aki felkacagva útnak engedne minden addigi feszültséget, ami testtel meghalva, hangosan maga után hagyná  lelkemmel a pillanatot, ami örökkévalóságnak felelne meg. Így tovább peregnék részeként e Világnak, − mondom −, e Világnak! Esne rám eső, fújna szél, és nap perzselne, patak hűs vizében lötyögtetne a vidám víz, kivetődve tengerpartra csiszolódnék simára, majd kavicsgyűjtemény részeként megpihenve,  sok idő után – amiből lenne bőven ebben a másvilági pillanatban −  aszfaltra kerülve kisiskolás focizna velem hazáig, végül feketeföldbe taposva, elbújva mindenki elöl várnám, hogy árvíz mosson újra a nagyútra. Így Világot láthatnák, Másvilágon, e világi, más Világot, ahol végre boldogan meghalhatnák, míg újra nem születnék. Ütődnék, verődnék, gurulnák, simává  kopnák, kicsire, tűnnék el mint homokszem, mire már mi sem maradna mindabból, ami rám emlékeztetne bárkit is a „világon”.
    Ha eljön a nap, legyen, kérem színvonalas mulatság, ahol könnyet nem fakaszt a felhő, szél nem jajdul, miközben fekete kendőt csavar. És méltóságot is kérek, attól a kevés, hozzám közeli és távoli embertől, akik poharat emelve elfeledik e földön tett ballépéseimet… ujjam alatt érdes kő, idő-ette síremlékre támaszkodva, jó messze hagyom utazni gondolataimat, mert itt nem szól rám senki… Megérdemelnének egy új követ, fényeset, valami cifrább betűkkel, pár sor − hosszú évek alatt „megérett” – írással, ami nekik szól, tőlem. Hideg szél csap le a sírok közé, kabátom után kapok, magam köré szorítom, két kezemmel övet fonva derekamra. Ugyan mit hirdetne a cifra betű!? Fájdalmam, vagy azt, hogy nem múlik?! Jó ez a régi, kopott, fagy-szívta, Nap-marta kő. Ír ezen mindent! Írja az éveket, rá van vésve minden nap, perc…, belefúródott minden könnycsepp, millió apró sebet ejtve, valamikor tükörfényesre csiszolt szürke színében. Koppant rajta minden, felette elsuttogott szó, könyörgés, kérdés, miközben melegre dörzsölte megöregedett gyermeki tekintetem. Így barátkoztunk évek hosszú során. Ma csendesen elvagyunk, a kővé meredt emlék, a szélnek eresztett fantáziám, az új gondolatok, tova már rég a gyász, közelegve int a Másvilág ─ ez az a más Világ!

Pergel Zsaklina